Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét a nap, rummal a felforrt agyakat, az egész város aszfaltingovány, aszfaltfolyó lapul a paloták partjához, áttüzesedett lovak vörösréz-fara fénylik, ötvenöt szájjal liheg a szomszéd ház, a fal bőre kipersen, égő szakadék a nagykörút s az inasok fején kigyullad az ujságpapírsisak. Rummal itat most bennünket a nap, rummal a várost, felrobban, aki cigarettára gyujt, vörös bikák bömbölnek az égen, sercegve sűl zöld zsírjában a park, puhul a hang, guta kerülget munkást, papot és bárókisasszonyt: megizzadt kövek tüdeje pörkölt gumikat lehell s az autók benzinfüstje a nehéz levegőbe már reggel beragadt. Rummal itatja a várost a nap. De én olyan vidéken jártam, hogy szegény csontjaimban ma is fázik a fagy, és esőkben, hogy szárnyas éveim, lehulltak, sárbapaskolt madarak, – kiülök hát egy padra, hol a tűz körülhízeleg s nyalja arcomat: próbálj, didergő, ázott életem, szárítkozni e roppant fény alatt!