Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam, menekültem a semmiből. Egy kaput láttam, az Idő volt, előtte ibiszfejü őr. Álmodtam. A semmiben úsztam s láttam lebegő szirteket, ott állt a Van, ott állt a Kell és két árny, a Lesz és a Lehet. Harmadszorra egy varázstükröt láttam; s megdördült a Legyen! – Háború! – mondta az Ibiszfej s: – nézz bele! – Döngött a szivem. – Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az isten: – Háború! Nézz bele! – Rémülten néztem, hogy forog, hogy háborog a tükör vize. Rémülten láttam, hogy forog, hogy háborog értelmetlenűl. – Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör és ami lent volt, most felül uszott s csikorgott: összecsaptak a forgó szirtek. – Mit? Mi ez? – Háború! – trombitált az Ibisz és birkózott a Van s a Lesz. Minden birkózott és titok volt s betűket gyujtott a homály s egy hang sikoltott: – A kapun túl! – s más hangok: – Élet! – és: – Halál! – és: – Megszületni! – és: Igazság! – és Kell és Lehet összefolyt s az értelmetlen zürzavarban mindennek száz értelme volt. És ujra szóltam: – Menjek én is? – Nyilt és csukódott a kapu. Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! – S felelt az Ibisz: – Háború! – – Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most felugatott a keserű trombita, de már hahotázva, s rám nézett az Ibiszfejü: ugy nézett rám, mint egy bolondra és mialatt a végtelen a nagy háborút trombitálta, megszólalt, ünnepélyesen, megszólalt, minden szót tagolva: – „Ébredj és ne hallj és ne láss: szerencse kisér oda vissza nem végzeted a pusztulás!” Ezt mondta és nevetve eltünt. A tükör eltört. – Háború! – búcsúzott még az ugató hang, az elnyúlt, irtózatos ú, aztán elzengett az is. És én felébredtem s most itt vagyok, élek s próbálom összerakni a messzi, ősi jóslatot: – Szerencse… – mondom – oda-vissza… Vissza?… Vissza nem!… Végzeted… Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber szem vak lett és a fül süket, vak és süket lett már az emlék, nem értem és csak dadogok, mint zárban a tört kulcs, a jóslat előre-hátra úgy forog, oda-vissza, s vele a végzet, s a szerencse s a pusztulás, ugy forog, ahogy ő akarja! az Ibiszfejü! a varázs! Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban már minden szó bizonytalan, dadogok és a dadogásnak mindig más-más értelme van és csak az biztos, hogy álmodtam, hogy jön valami végzetes, és a Lehet-ből trombitálva megszületik a szörnyü Lesz.