Harc az ünnepért

1938

Első mesterem, Babits Mihály emlékének

Rádiózene a szobában

A zene átmegy a szobán

és táncraperdül és forog,

az égből permetez alá

és a földből felbugyborog,

aztán valamit gondol és

idekuporodik elém

és mint egy kígyóbűvölő,

megül a szoba szőnyegén.

Mint egy megbűvölt bűvölő

bámul az üres semmibe,

aztán lassan megzendül és

feldobog az idő szive,

és ő, a bűvész, különös

vonalakat és jeleket

firkál a levegőbe és

keze nyomán fölzengenek

a ringó ábrák, lebegő

áramok és szimmetriák,

a tündéri játék mögül

előborzong a túlvilág, –

ő meg csak ül és ahogy a

gyerek tornyozza köveit,

ámulva rakja s bontja a

képeket és építkezik:

a teremtést építi át,

világokat ejt és emel,

pedig csak ül a szőnyegen

és lapdázik a semmivel.

Ibisz

Álmodtam. Sötétben futottam,

menekültem a semmiből.

Egy kaput láttam, az Idő volt,

előtte ibiszfejü őr.

Álmodtam. A semmiben úsztam

s láttam lebegő szirteket,

ott állt a Van, ott állt a Kell és

két árny, a Lesz és a Lehet.

Harmadszorra egy varázstükröt

láttam; s megdördült a Legyen!

– Háború! – mondta az Ibiszfej

s: – nézz bele! – Döngött a szivem.

– Mi ez? – kérdeztem. S ujra szólt az

isten: – Háború! Nézz bele! –

Rémülten néztem, hogy forog, hogy

háborog a tükör vize.

Rémülten láttam, hogy forog, hogy

háborog értelmetlenűl.

– Mit tegyek? – mondtam. Forrt a tűkör

és ami lent volt, most felül

uszott s csikorgott: összecsaptak

a forgó szirtek. – Mit? Mi ez?

– Háború! – trombitált az Ibisz

és birkózott a Van s a Lesz.

Minden birkózott és titok volt

s betűket gyujtott a homály

s egy hang sikoltott: – A kapun túl! –

s más hangok: – Élet! – és: – Halál! –

és: – Megszületni! – és: Igazság! –

és Kell és Lehet összefolyt

s az értelmetlen zürzavarban

mindennek száz értelme volt.

És ujra szóltam: – Menjek én is? –

Nyilt és csukódott a kapu.

Könyörögtem: – Szólj, döntenem kell! –

S felelt az Ibisz: – Háború! –

– Mi vár rám?! – üvöltöttem. És most

felugatott a keserű

trombita, de már hahotázva,

s rám nézett az Ibiszfejü:

ugy nézett rám, mint egy bolondra

és mialatt a végtelen

a nagy háborút trombitálta,

megszólalt, ünnepélyesen,

megszólalt, minden szót tagolva:

– „Ébredj és ne hallj és ne láss:

szerencse kisér oda vissza

nem végzeted a pusztulás!”

Ezt mondta és nevetve eltünt.

A tükör eltört. – Háború! –

búcsúzott még az ugató hang,

az elnyúlt, irtózatos ú,

aztán elzengett az is. És én

felébredtem s most itt vagyok,

élek s próbálom összerakni

a messzi, ősi jóslatot:

– Szerencse… – mondom – oda-vissza…

Vissza?… Vissza nem!… Végzeted…

Nem végzeted!… Hogy volt? Az éber

szem vak lett és a fül süket,

vak és süket lett már az emlék,

nem értem és csak dadogok,

mint zárban a tört kulcs, a jóslat

előre-hátra úgy forog,

oda-vissza, s vele a végzet,

s a szerencse s a pusztulás,

ugy forog, ahogy ő akarja!

az Ibiszfejü! a varázs!

Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban

már minden szó bizonytalan,

dadogok és a dadogásnak

mindig más-más értelme van

és csak az biztos, hogy álmodtam,

hogy jön valami végzetes,

és a Lehet-ből trombitálva

megszületik a szörnyü Lesz.

Esőben

Harmadik hete esik az eső,

unottan, szürkén… halott szerető

érintése ilyen hideg… a kő

nyálkásan ing a cuppogó cipő

alatt… holnap egy őrült szerelő

uszonyt rak a náthásan prüszkölő

autók hasára, a bot evező,

csónakház az iroda, csepegő

börtön a dagadt szivacs-ég, de ő

csak esik, esik, esik: az eső.

Harmadik hete esik az eső,

vízibeteg a város, a tüdő

poshad és szörcsög, csorgó lepedő

csavar körül, a lucskos levegő,

meghízik ruha, gallér, kézelő,

mint itatós a vízben, háztető

olvad, az utca ringó lápmező

s émelyg a fül, mert az öklendező

kanálisokkal, süket rímelő,

egyhangú versenyt csörög az eső.

Harmadik hete esik az eső.

Halálverejték!… Idegen erő

szüremkedett már lelkem ernyedő

repedéseibe… – Óh, únt eső,

nyomorúság esője, mondd, ha jő

valaha derű és a napfényt

meglátom egyszer: foghat még talajt

lelkem reszkető gyökereivel,

vagy már késő lesz s ott rothadok el

kilugozott, szomorú magként?

Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét

a nap, rummal a felforrt agyakat,

az egész város aszfaltingovány,

aszfaltfolyó lapul a paloták

partjához, áttüzesedett lovak

vörösréz-fara fénylik, ötvenöt

szájjal liheg a szomszéd ház, a fal

bőre kipersen, égő szakadék

a nagykörút s az inasok fején

kigyullad az ujságpapírsisak.

Rummal itat most bennünket a nap,

rummal a várost, felrobban, aki

cigarettára gyujt, vörös bikák

bömbölnek az égen, sercegve sűl

zöld zsírjában a park, puhul a hang,

guta kerülget munkást, papot és

bárókisasszonyt: megizzadt kövek

tüdeje pörkölt gumikat lehell

s az autók benzinfüstje a nehéz

levegőbe már reggel beragadt.

Rummal itatja a várost a nap.

De én

olyan vidéken jártam, hogy szegény

csontjaimban ma is fázik a fagy,

és esőkben, hogy szárnyas éveim,

lehulltak, sárbapaskolt madarak, –

kiülök hát egy padra, hol a tűz

körülhízeleg s nyalja arcomat:

próbálj, didergő, ázott életem,

szárítkozni e roppant fény alatt!

Én és ti, többiek

Ki érti meg kínomat, ha nem én?

Kire számíthatok, ha nem magamra,

a bizonytalan és nyugtalanra,

testemre és lelkemre, két szegény

szolgámra, aki egyetlen hatalmam,

katonaságom, népem, birodalmam?

Ki érti meg kínomat, ha nem én?

Ki tartsa számon szenvedésemet?

Ki tudja, ki vagyok, és mind ki látja,

ki látja együtt mindazt, amiért

töprengek s ezt vagy azt teszem? Mit ért,

hogy barátom, hosszú évek barátja,

egy szobában és egy isten alatt

együtt dolgozott velem napra-nap:

nyomorúságom úgy lelkére vette,

mint én az övét, mégis elfeledte

és egy hét mulva hallva ugyanazt,

már újnak hitte a régi panaszt.

Ki értse meg kínomat, ha nem én?

Ki érti meg, kit érdekel a másik?

Mi életemmel s halálommal játszik,

az másnak csak hír, pletyka, vadregény.

Oly árva vagyok a föld kerekén,

oly árva, mint mindenki: már beszéltem

bűneimről, pénzről, testvériségről,

lelkendeztem a pokolról, az égről,

s ami csak lehet az ember szivében,

s hallgattam én is mások szavait,

öleltem szavak ölelő karjait,

s aki hallgatott, mint más hallgatott

s ha én hallgattam, tudtam, más vagyok,

külön vagyok és mindenki külön

cél, munka, eszköz, kín, külön öröm:

mindig marad valami egyedül

s ha száz lélek egymáshoz menekül,

nem lesz belőlük más, csak Százszor Egy,

kis országokkal szomszéd sok kis ország,

s a szerelem is csak párhuzamosság,

testek és lelkek kettős rohanása,

mely csak a gyönyörittas képzeletben

egyesül egy halálos végtelenben.

E végtelenből ki vigyázhat engem?

Meghallod-e, ha nevedet kiáltom,

ki oly rég hallgatsz, távoli barátom,

s ti, többiek, halljátok szavamat?

Ti mind, anyám, szeretőm, feleségem,

bajtársam, kislányom, gyönyörüségem:

van valakim, van, aki egy velem?

Feleljetek! Ember, akárki vagy,

felelj s törd át nehéz magányomat,

törd át! Kell, hogy légy!… mert miért keressük

mindig egymást, mindig a másikat

s mindenkivel a közös gondolat

édes otthonát, ha zárva marad

testünk börtöne, és benne a mag,

magányos lelkünk, melynek ős-sötét

burkát soha más föl nem nyitja-tárja,

mint a halálon- s testen-túli vég

romboló és rejtelmes kémiája?

Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:

van még közünk egymáshoz? Idegenebb

nem lehetek már senkinek,

idegenebbet nem találok

nálad, anyám.

Elhagytalak, s most is egy éjszakára

vert csak vissza hozzád a szenvedés,

istentelenség minden szavam, és

mindent, amitől óvtál, szeretek,

s élek nehéz, bolond szerelmeket.

Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam

magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,

szétzüllve s hazafájva, mint a vert

emigráns, aki titkon visszavágyik,

de daccal viszi sorsát mindhalálig.

Anyám, utált háború vagyok én,

s csak a lemondás adhat már nyugalmat.

Te vagy a nyugalom, édesanyám, –

túlegyszerű és majdnem idegen,

néha mégis csak te kellesz nekem.

Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,

mert benned bíztam eleitől fogva,

s ha olyat tennék, amiért fiam is

hóhérkézre juttatná fejemet,

föloldana egyszerű szived.

Anyám, te vagy a végső menedék:

együgyüséged, sok-sok babonád,

öreg, rossz tested, naiv örömöd

s ez az örök, állati szeretet

leszedi zörgő fegyvereimet,

míg imádkozol értem… Te tudod,

minek az ima… Óh, takarj be, altass,

altass el! Reggelig tiéd vagyok

megint, mint régi gyermekéveimben,

s tudom, te mindig az enyém maradsz,

mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

– Ahová én belépek, legyen ünnep,

térdeljen porba, ki hozzám beszél,

jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,

örüljön, ki ellenségem lehet,

szivemben vad gőg a szeretet is,

örvénybe lépek józan, dacos ésszel,

nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,

lesem felebarátom feleségét,

esti szeretőm délre feledem,

vagyok magamban s másban hontalan,

mindent tudok, aranyat s gyöngyöket

old fel boromban a gazdag jövő

és mindig győztes, mindig sérthetetlen,

megmaradok magamnak, érthetetlen

magasság, melynek némasága ünnep.

Ahová lépek, mégis minden büntet:

letérdelek a köszönők elé,

aranypénzként őrzöm más jó szavát,

ellenségemet fölfegyverezem,

büszkeségem gyámoltalan bilincs,

koldusok közé viszem ágyamat,

menekülök a szúnyogok elől

és mindenkit magamban hurcolok,

semmit se tudok, fuldokolva szívom

a levegő képzelt pénz-tőgyeit,

elhúzódom a mulatók közűl

s némán esengek vissza a világba

és magamnak is mindig érthetetlen,

sohse leszek már többé sérthetetlen,

mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,

s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!

S láttam, történnek néha jó csodák,

amikért élni érdemes, tovább

botladozni máson s magamon át,

egyszerre sírva s egyszerre kacagva,

emberi sorsom hálásan fogadva,

mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,

akkor szeret igazán, ha kifáraszt.

Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,

s falba léptem s ajtót nyitott a fal,

nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák

s én boldogan botladozom tovább

idegen romokon s magamon át

s nem félek már, hogy újból elveszítsen:

két kezével egyszerre tart az isten

s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

Feltámadás

A hegyek zugaiban itt-ott

még villog a hó,

de már meleg a fehér takaró

s alatta fűlve rothad a

mult ősz temetetlen gizgaza.

Sápadtlila lánynyelveit

kiölti csúfondárosan

a kacér kökörcsin: egy kicsit

fázhat még éjjel, ezüstboa

védi a nyakát… Ibolya

és hóvirág szövögeti

tarka foltjait, s ahol a sí

suhant a völgybe tegnapelőtt,

ma már porhanyodó mezők

lankáin bukfencezik a szél,

március méz-szagú szele, pimasz,

fütyörésző, jókedvű kamasz,

erdők és rétek szárnyas üteme,

mely úgy átlükteti a hegyeket,

mint hangversenytermet a zene…

Óh, a szél

az égbe már bele se fér,

nem fér el a galy a rügyben,

csordul az élet mindenünnen,

feszűl a magban a virág:

s nem kérdi, miért nő s minek él,

csak él, és igaza van!…

Délre jár az idő, vigan

puffognak az országuton

a motorok… Hív s megtelik

az útszéli korcsma… Még alig

indultunk s máris enni kell:

sajt, sonka, sör… Aztán tovább,

föl a hegyre!

Renyhén mozog a láb

s fárad a test, de gyógyul a lélek!

Mennyi bogár és pici féreg

mozog a fűben! Kinyujtóztatom

bakancsos lábam a domboldalon;

lassan átforr a húsom… Óh, napos

kövek! Lent szürkül a város, és

virágkelyhekben bódult legyeket

gyilkol az éhes pók. Itt pihenek

a fényben, estig… Mi lesz azután,

nem tudom, nem is érdekel…

Ma örülni és remélni kell:

ma énbennem is rothad a

mult ősz átfülledt gizgaza,

szívom magamba az életet

s míg félájultan heverek,

úgy érzem, tűzzel töltenek

tele s új élettel a márciusi

napisten nehéz boxütései.

Könyv és álom

Éhes vagy, etetlek, agyam,

egyél, egyél:

étel és ital van a könyvben,

rokoni hús, rokoni vér.

Terülj-asztalkám és gyümölcskert

a könyvtár sok dús polc-sora,

egyél, jó barátok között vagy

s nemes kéj ez a lakoma!

Persze, rab voltál mostanában,

követ rágtál és salakot:

pénzért dolgoztál!… (bár talán még

az is hasznos lesz valahogy!),

s nagyon elfoglaltalak én is,

a test, sok durva földi vágy…

Mindegy, most ráérsz, s a gyönyörtől

szinte nyalogatod a szád.

Egyél csak, bár látnom lehetne,

hogy tömöd meg a gyomrodat,

hogy születsz ujjá!… Ugye, izlik

minden korty és minden falat?

Ugye, izlik a szellemekkel

ez az égi szeretkezés?

Megszívod magad, s ez a munka,

ez neked áldott pihenés.

Pihenj hát, s frissülj! Nekem is jó,

ami teneked élvezet:

megtelsz boldog, rest nyugalommal

aztán behunyod a szemed,

én meg lecsavarom a lámpát:

elalszunk… Már fáradt vagyok…

Álmodunk, és belső egünkön

kigyulladnak a csillagok.

Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt,

Lelle Mária a neve,

vének véne és rútak rútja,

szavát nem érti senki se.

Mezítláb jár és feketében,

azt mondják, medvék közt lakik;

hogy le ne hulljanak, gallyakkal

tűzi össze a rongyait.

Régen mindig röhögtek rajta,

most csak ő röhög: – Hihihi! –

S rohan, hogy leigya magát, ha

pár lejt vet neki valaki,

pár lejt azért a szilke pompás

eperért, amit az öreg

egy napi nehéz munka árán

fenn a havason összeszed.

De nem ment neki mindig ily jól

s csak azóta nem szomorú,

hogy egyszer, vagy tizenöt éve,

úgy megtréfálta a falu.

Mert megtréfálták: – Hadd nevessen

– mondták – egyszer ő is, szegény! –

s Máriát feleségül kérte

a legszebb dédai legény.

Az persze, hogy a nyomorúlt már

akkor is vén volt és hülye,

az csak arra volt jó, hogy annál

nagyobb legyen az öröme:

mert rettenetesen örűlt és

tapsolt és dalolt, mikor a

szép menyasszonyért – érte – fölment

a násznép nagyja-apraja,

föl az erdőbe… Vadvirágból

kötöttek neki koszorút,

teleaggatták zöld levéllel

s kezdődött a diadalút,

vissza Dédára… Zeneszóval

vitték egy istállóhoz és

ott várta a bolond menyasszonyt

az igazi meglepetés:

– Itt van, csókold meg, ez a férjed!

– biztatták. – No, mit vársz tovább?! –

s egy felszalagozott ökörhöz

bezárták Lelle Máriát.

Mondják, hogy nagyon szomorú lett

akkor az árva Mária,

egész nyáron nem látta senki,

de hogy megjött a tél hava,

ő is előkerült… Azóta

folyton röhög, hogy: – Hihihi! –

és beszél is, vinnyog, de hogy mit,

azt nem lehet megérteni…

Én se értettem… Tavaly nyáron

láttam még a boldogtalant:

a sovány, fekete kisértet

szinte a föld felett suhant,

szinte lebegett a mezők és

a mocsaras rétek felett,

epret hozott, cigarettát kért

és vinnyogott és nevetett.

– Hihihi! – nevetett kacéran,

– Hihihi! – s ment a faluba.

Mezitláb jár, farkasok őrzik

és nem bántja a vipera.

Egy szó

Csak egy szó és elakad a beszéd…

Egy szó megmoccant, kis üvegcserép,

egy szó megvillant, régi, távoli

halott szó, – a jelenből valami

fény villant rá a messzeségbe, fény,

és máris visszacikázott felém

s hozta a multból, a nehéz, sötét

nyugalomból, a sok gyanútlan év

éje mögül a magyarázatot,

hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.

Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat

s kigyultak más, láthatatlan szavak,

mint kétoldalt az úti fák sora,

ha közbecsap a gép reflektora:

végesvégig, ahogy jött a sugár,

hökkenve hátrált a békés homály,

hökkenve nézett szemembe a sok

fakón, kajánul vigyorgó titok:

nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen

ott álltam köztük, nevetségesen.

Csak egy szó volt… Véletlen, áruló,

kis fénysugár, ártatlan, szürke szó,

és oly mesteri a gazság, amit

feltárt, a bűn, hogy mi történik itt,

oly gyönyörű volt a látvány, hogy én

kijátszottan is csak a tünemény

pompáját láttam, azt élveztem, azt,

a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt,

és hallgattam… Most is elhallgatok

és nem sajnálom, hogy szamár vagyok.

Dalmácia tücskeihez

Mintha a föld zenéje volnál,

nyelve a fáknak, kis tücsök,

úgy megzendült tőled a táj

Cetinje és Budva között,

úgy megzendült a hegyek alja,

mikor a kopasz Karszton át

megint az Adriához értünk

és agavék és fügefák

vettek körül és pálma, ciprus…

Gyujtogatott a déli nap

és mindenütt kerestelek

és sehol se találtalak,

mert hang voltál csak, élesebb,

mint nálunk, sziszegő zene,

részegebben zakatoló,

mint a gyors dsesszek üteme,

hang voltál, kemény és konok

s érces, mint a motoroké,

és elkisértél még soká

Raguza, Korcula felé

s ott is, másutt is, mindenütt

hallgattam duhaj dalodat

s fán és bokron kerestelek

és sehol meg nem láttalak,

és te csak zengtél, lüktető

bogár, titokzatos zenész,

és a dalmát szigeteket

felkapta ez a berregés,

szárnyára kapta, vitte, – ha

lehunytam a szemeimet,

tengerzúgássá vált a föld

s a felhőkbe emelkedett,

s ha bosszantott is néha már

ez a szörnyeteg muzsika,

nemsokára nevettem, oly

szilajon szállt az irama,

úgy szállt a ragály, úgy sodort

primitiv boldogságotok,

tücskök, akiket valaha

„majdnem istenek”-nek hivott

a görög költő… Óh örök

dorbézolás istenei,

de jó rátok gondolnom és

emlékezetből hallani,

még egyszer, itthon, messziről

idehallani hangotok:

mert csak lehunyom a szemem

és újra köztetek vagyok,

ott, lent, ahol a déli nyár

– mintha szomorúságomat

cálfolná – azt harsogja, hogy:

„Nincs igazad, nincs igazad”,

s félig már itthon is hiszem,

amit ti, tücskök, millió

boldog őrűlt, hirdettek: azt,

hogy élni jó, hogy élni jó.

Álom a tengeren

Már majdnem elaludtam… Zúgva, ringva

dajkált a hajó és az ágy,

a rézpántos ablakon a kabinba

beszikrázott a holdvilág…

Már majdnem elaludtam, vagy talán már

álmodtam, mikor hirtelen

felébresztett a két semmi határán

átcsapó puha végtelen:

a tető megnyilt, fölláttam az égig

s a padlón át a tenger fenekéig

éreztem a fénylő vizet

és a lebegő mindenségbe oldva

sűlyedni kezdtem s repülni a holdba

és aztán nem tudom, mi lett.

Éjszaka a vonaton

Vitt a vonat az éjszakában,

kisfiam a padon aludt.

A fülke üres volt… A Karszton

robogtunk, kis horvát faluk

és nagy hegyek közt… Kanyarogtunk,

a gép lihegett, zakatolt,

hol jobbról, hol balról maradt el

és nézett be a nyári hold,

s erdők rohantak le a csúcsról

állni csattogó sorfalat

s meghátráltak s egy-egy fenyőszál

egész magasra fölszaladt,

föl a szirt sötét tetejére

s onnan szurkálta az eget,

míg a táj másik fele porló,

hideg ezüstben lebegett.

Fáradt voltam… Egy darabig még

szórakoztattak a hegyek,

de aztán szorongás fogott el,

lassú és nehéz rémület,

hogy mire ébred még az alvó

gyerekkel ez az éjszaka…

Vártam és féltem… Jött az éjfél

s mind vadabbul harsogtak a

meztelen sziklák, – alagútak

torka gargarizált velünk

és ha a mennydörgő sötétben,

melyben ég és föld tovatűnt,

a kazán kicsapó tüzétől

fel-fellángoltak a falak,

szinte a pokol gyult elénk és

azt hittem, hogy összeharap.

Végül már nem sín, nem kerék vitt, –

hányódtunk, mint a tengeren,

vagy vizek alatt, vagy az űrben,

az éjszaka beleiben,

tántorogtunk, föl, le, megint föl,

újra le, rabok és vakok,

és a fülkébe zárva, melyet

más akarat irányitott,

mozgásba és erőbe zárva,

melyre más erők burkai

borultak, hogy együtt mozogva,

egymás urai s rabjai,

csikorogjanak valamerre

célok és kényszerek felé,

s ingovány húsomba bezárva,

melyben a mozgó szív köré

lassan összegyüjtötte minden

kínját a kínlódó világ:

a rohanó vas sorsba zárva

én őríztem öntudatát

a mindenségnek… Ha kialszom

én is, éreztem, itt a vég!

és ki fogok aludni! és jön

a robbanás! a szakadék!

és éreztem: ha iszonyú, hogy

a rém ma végezhet velem,

még iszonyúbb a többi, melynél

már nem is leszek majd jelen!

Repült a gyors, repült, csikorgott

az idő, úszott a világ,

odakint csak fekete árnyak

gomolyogtak egymáson át,

mint egy látomás, mint egy álom

érthetetlen díszletei,

melyeknek vad váltakozását

egy elborult agy rendezi, –

és én, mint rab, ki belenyugszik

sorsába, de látni akar

az utolsó pillanatig, mely

mindent örökre eltakar,

mint őr, mint halálraitélt őr,

ki most még csak tesz valamit,

de tudja, hogy akkor jön a nagy baj,

mikor ő már nem őrködik,

mint egy kisértet virrasztottam

egész éjjel a vonaton

és a gyereket néztem, aki

nyugodtan aludt a padon.

Lóci és a szakadék

„Apu!…” Igazán csoda volt, de

még elkaptam a gyereket.

„Látod?!…” mutattam le a mélybe.

Hallgattunk. Lóci reszketett.

Reszketett és csak nagysokára

mondta: „Rémes, hogy az ilyen

életveszélyektől az ember

nem szabadul, csak…” s hirtelen

elakadt. „Csak, ha…” szava ismét

fátyolos lett és remegő.

„Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:

„Csak ha már meghalt!” mondta ő.

(Raguza)

A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán

csak úgy tündökölt a remény,

(melynek, mint a neve mutatja,

rokona a főnyeremény).

– Negyvenezer! – hirdette Lóci

és mosolygott rejtelmesen,

szórta a kincset és igérte,

hogy háromezret ad nekem.

– Háromezer pengőt, fizesd ki

az adósságod, – mondta és

mint egy kis mennyei pénztáros

úgy járt-kelt közöttünk egész

héten… Hiába magyaráztam,

érveltem, számoltam neki…

– Valaki nyer, – felelte, – mért ne

lennék én az a valaki?! –

Már untam a kérdést s a választ:

– Mért épp te? – Mért ne éppen én? –

és lefeküdtem a diványra,

de oly büvös volt a remény,

hogy végül én is eltünődtem

s míg Lóci rajongott tovább,

hogy biciklit vesz és nagy útra

indul hegyen s tengeren át,

lassan megfertőzött az álom,

a remény, az édes ragály,

gondoltam: gyáva az okosság

s kár félni attól, ami fáj,

a csalódástól, éreztem, hogy

a sorsot hajlítani kell,

akarni, hinni, megbüvölni,

a hit sziklákat mozdit el,

gondoltam: elgyengít a kétely

s Lócinak igaza lehet,

hogy… És fölnéztem és előttem

némán gubbasztott a gyerek,

s csüggedten és csak nagysokára

szólt: – Ezret legalább… talán…

vagy százat… – Minthogyha a sorssal

alkudna, úgy nézett reám…

Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! –

s már én kezdtem biztatni, én;

pedig éreztem, most repült ki

kezünkből a főnyeremény.

Kis Klára énekel

Mintha szellemeket akarnál

idézni, óriásokat,

kiknek hatalma elragad,

úgy ülsz néha a zongoránál,

úgy énekelsz: a túlvilágba

kapcsol valami titkos és

ijesztő átlényegülés,

az isten vagy a semmi vágya.

A zene érlel. Mint imában

a bűnös, vagy mint nyers vasak

a villamos tekercs alatt,

átváltozol az áramában

s oly erő száll meg, oly varázslat,

hogy már te tanítod apádat.

Egy császár temetésekor

Király volt, császár, s épp temették.

Temették a világ urát.

Nem volt közöm hozzá, de tudtam,

hogy kínlódott éveken át,

és mindent hogy megtettek érte

s hogy mi volt, milyen hatalom,

s messziről is szíven ütött a

közös emberi borzalom:

megnőttem a keserüségben

s a düh, amivel a halált

gyűlölöm, önző szeretetté

vált bennem a halott iránt.

Megnőttem a messzi nagyúrban,

éreztem, helyette, a gyászt,

mit a rádió a világba

szétöntött, mint egy áradást,

és mikor már munkába mentem

– még tél volt, de a nap tüzelt! –

a dob s a zsoltár az utcán is

tovább dörgött és énekelt,

idegeimben a harangok

némán is csapkodtak tovább,

s majdhogy ronggyá nem téptek-ráztak,

mint a roham a nyavalyást.

Már sokalltam, úgy fájt a részvét.

Szégyen, hogy ily gyönge vagyok!

– Mi közöm hozzá?! – mondogattam

s néztem a gyönyörű napot,

s – Mi közöm hozzá?! – magyaráztam

később is, a buszt várva a

sarkon, mialatt körülömlött

a reggel édes aranya.

Csaknem tavasz volt a világ, de

nekem sír volt és temető…

S egyszerre lábamnál a földből

egy giliszta mászott elő:

fázósan tekergett a napra

a vékony, csupasz húsfonal…

De már tülkölt a kocsi, megjött,

felszálltam… röpült a kanyar,

röpített az út… kalauz jött,

robogtunk a város fele,

nehéz volt helyet kapni, lassan

befogott a nap üzeme,

és legalább tíz percbe telt, míg

a zsúfolt s józan kocsiban

megint vissza tudott merülni

magába szívem és agyam:

legalább tíz percbe került, míg

folytatni tudtam, ami ott

a megállónál, a magányban

oly kegyetlenül kínozott.

A császárra gondoltam újra.

– Most indul, – mondtam, – a menet!

Most indul!… – és csodálkoztam, mert

nem éreztem a szívemet,

s újrakezdtem (mint, aki szégyell

hűtlenné válni) ami fájt,

újra a magam rettegését

s az örök hóhért, a halált,

de hiába erőszakoltam,

a gondolat már kihagyott

s bár nem értettem, hogy mi történt,

hogy oly közönyös maradok,

éreztem, hogy nem érdekel már

a császár, kit népe temet…

És hirtelen egy más kép villant

át rajtam s belereszketett

a sajduló szív: azt a vékony,

tekergő, piros fonalat

láttam megint, azt a csupasz húst,

mely felébredt a föld alatt

és tévedésből túlkorán és

túlbátran kimerészkedett

a múló fénybe…: a kis férget

láttam a nagy császár helyett

és egyszerre ő lett a fontos,

most már csak az ő sorsa fájt,

– úgy fájt, mint előbb a nagyúré –

s az érdekelt, hogy mit csinál,

mit csinálhat – ez érdekelt csak,

ez a testvéri szánalom:

mit csinál most az a kis élet,

az a giliszta a napon?

Éjféli közjáték

Esett és fújt; mint a sörét, úgy

vert minden csepp, úgy süvitett;

de a Háromcsőrű Kacsá-ban,

hová behajtott a hideg,

forralt bor és fűtött kemence

mellett megenyhűlt a világ

és zene kavargott a füstben

és szinte riszálta magát:

„Szőrösarcú kis cica,

hol jártál az éccaka

titokba?”

Még vacogott bennem a lélek,

de a nóta már megfogott

s irígyen néztem a sarokba,

ahol két csöndes és nyugodt

úr mulatott… Maguk helyett a

prímást nótáztatták fanyar

és bölcs derűvel… Vacsoráztam

s pattogva dünnyögött a dal:

„Szőrszál szitába,

asszony az ágyba,

hosszába!”

Telt az idő… Az urak ittak,

mulattak „személytelenűl”…

Néztem, aztán elúntam őket,

éreztem, pillám nehezűl…

Fáradt voltam… Nem is tudom már,

cigány és vonó mit mesélt,

mit rögtönzött, de annyi biztos,

hogy a cicára visszatért:

„Pirosszájú kis cica

mit ettél az éccaka

titokba?”

És altatót zsongott a lárma

és altatót zsongott a bor:

az asszony hosszában, utána

keresztben úszott valahol:

egybefolyt bennem nóta, álom,

meg a Háromcsőrű Kacsa

s már csak végtelen messzeségből

huncutkodott a muzsika:

„Pirosszájú kis cica,

húst ettél az éccaka

titokba!”

Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld

darabokban szakadt reám.

Felriadtam: …két tenyerével

nyúzta bőgőjét a cigány,

az egyik úr az öklét rázta

s valami bestiát szidott

és vörösen s a hegedűvel

versenyt sivítva bőgte, hogy:

„Pirosszájú kis cica,

vessz meg még az éccaka

titokba!”

– Vessz meg! – bömbölte, és a másik

fizetett. – Még az éccaka! –

– No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –

Elhallgatott a muzsika.

Mind hallgattunk. A két úr elment.

Csönd. Kint az eső harsogott.

Aztán cincogva és kajánul

újra rákezdte a sarok:

„Szőrösarcú kis cica,

hol jártál az éccaka

titokba?”

Bajrám ünnepén

A kés villant, ketten lefogták

a rúgkapáló lábakat

és a szegény husvéti bárány

testéből, mint egy kilyukadt

tömlőből, vagy mint dőlt palackból,

melyből kiesett a dugó,

habzott a vér, a meleg élet,

s piros lett körötte a hó.

Ömlött a pipacspiros élet

és nagyot sóhajtott a test,

megkönnyebbülve, mint az ember,

mikor ép elaludni kezd,

sóhajtott és ahogy elernyedt,

szinte borzongott rajta a

szorongásokból szabadító

ájulás édes mámora.

Ömlött a pipacspiros élet,

a hús tömlője remegett,

aztán vad görcsben összerándult

és eszeveszett rémület

kezdte belülről költögetni,

öklözni s rugdalni vadúl:

zihált a hús, az egész állat,

zihált, mint aki vízbe fúl.

Rémült riadó költögette,

még minden porcikája élt,

de a gép a belső homályban

már érezte a végveszélyt

és őrjöngve dolgozni kezdett,

a tüdő áradt és apadt,

a szív, az ürülő szivattyú,

döngve nyomta a megmaradt

s fogyó vért a tolvaj erekbe

s tán azt hitte, hogy ő hibás,

mert úgy rengett tőle a kis test,

mint egy fetrengő óriás.

Mint egy óriás, úgy vonaglott,

úgy megnőtt és úgy szenvedett,

a has szinte pillanatonkint

szétrobbant és összeesett,

szinte szétrobbant s mint bitófán

az akasztott, úgy fuldokolt,

csak ép nem be, nem önmagába,

hanem, ahogy a vére folyt,

lassan és kifelé, a külső

élő világba fult bele,

abba fult szét, abba ürült át

a múló élet ereje.

Aztán elcsöndesült a test és

megnyiltak a nyílásai,

néha még újrakezdte harcát,

és fojtott robbanásai

átkozódtak és könyörögtek,

de már nem használt semmi se,

ég s föld nem tudott behatolni

elromlott érzékeibe,

szív s tüdő nem kortyolta többé

a vért s a tenger levegőt:

belefulladt a mindenségbe

és elnyúlt a lábam előtt.

S mikor elnyúlt és mozdulatlan

ott hevert a lábam előtt,

figyelő szemem lecsukódott

s ekkor már tudtam, hogy nem őt,

nem őt, nem a bárány halálát

láttam, hanem a magamét,

azt néztem végig, jövőt, multat,

magamét és mindenkiét,

és elszorult a torkom és a

szívem vadul feldobogott,

nagyot ittam a levegőből

és éreztem, hogy mi vagyok,

s szólni, káromkodni akartam,

jajgatni, hogy ember, vigyázz!

s hogy én is így fulok meg és hogy

minden halál megfulladás,

valami effélét akartam

a világba ordítani,

és csak még jobban elrémültem,

hogy az irtózat szavai

így dadogtak elő a számból

rekedt kínban és józanon:

– Mit nyavalyogsz? Naponta ezret

szúrnak le a vágóhidon!

Új szemüveg

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?

…Kifizettem az új szemüveget

s alig léptem ki a boltból, alig

néztem körűl az utcán egy kicsit,

ég s föld kivirult: házak, emberek,

az egész világ újjászületett.

Nem győztem nézni. Mintha hirtelen

megrészegedett volna a szemem,

olyan szép volt az első pillanat,

erősebb lettem, frissebb, biztosabb,

s mint egy mennyei festő tárlatán,

úgy bámészkodtam a sok új csodán.

Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,

a láthatár levetette puha

párázatát, fény s árny kettészakadt,

tündököltek a tiszta vonalak

és lent a sín és fent a háztető

mind igaz lett, kemény és érthető.

S ráismertem a táj színeire:

így lobogtak négy-öt esztendeje

és azelőtt is, sokszor, régen is,

már diákkorom idejében is,

valahányszor gyengülő szememet

megreparálta egy-egy szemüveg.

Az örök világ megint fiatal!

Szinte szálltam a szem szárnyaival,

szinte a testem is repűlt vele,

kezem kinyúlt kilométernyire

és látott és ízlelt és szimatolt

és gyönyöréért csupa hála volt, –

s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy

kis műszer teszi, egy új szemüveg,

ma egész nap örültem neki és

hit voltam megint és lelkesedés,

hogy bár öregszem (no, nevessetek!)

én mindig, mindig újjászületek.

Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,

csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,

csak egy kicsit próbáltam igazi

szeretettel szólni, segíteni,

csak ép elkezdtem, s máris visszavág

s ellenem fordul a legjobb barát.

Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az

ember erős, az egyetlen igaz,

ez az egyetlen, aki keresi

és elbírja és hasznát is veszi,

hasznát annak, amit mindenki tud

s amit elrejt előle a hazug.

Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,

hogy megtisztítom, megkétszerezem

az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,

s arra, hogy ő maga kért, biztatott,

ő akarta… És szólni kezdtem… És

egyszerre kiderült a tévedés:

kiderült, hogy itt is hazudni kell,

hogy az igazat ő se bírja el,

és hogy az elszánt hízelgő, aki

a háta mögött csak kineveti,

az nemes neki, az bölcs, az barát,

én meg irígy vagyok, vagy még kutyább,

még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám,

az árulóra, s látom, az agyán

hogy ömlik el a fájó, megriadt,

tiltakozó s gyanakvó indulat:

– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át

szinte robban a sértett hiuság.

Borzadva nézek a szemébe, és

mosolygok és dadogok: – Tévedés,

félreértettél… És már hazudok,

hazudok neki, csűrök-csavarok:

mentek valamit, őt és magamat

és szégyenkezem mindkettőnk miatt.

Rossz férj panasza

Elég! Elég már ez a sok panasz,

ott kint a harc, itt a könny és a dac,

hat ember eszi a kenyeremet,

minden áldott nap átkos ütközet,

háromszázhatvanöt átok az év,

tizenöt éve dolgozom… Elég!

Mit tudjátok ti, mit kínlódom én?

S mit minden férfi? Mit minden szegény?

S hogy mi az élet és mi a család,

s mi a kitartás annyi éven át?!…

Itthon is tőr lesse a hátamat?…

Be gonoszok vagytok, be szamarak!

Be szamarak vagytok, kedveseim,

hogy így üldöztök azzal a kicsiny

igazatokkal, ami van talán!…

Rossz ember vagyok?… Csak rossz? Igazán?

Rossz férj, mert úgy élek, ahogy tudok?

hát nem látjátok, hogy hová jutok?

Hát nekem, nekem kell elmondani,

hogy mindenért megfizet valaki

s hogy mit fizetek helyettetek és

hogy szíjat hasít hátamból a pénz

s minden bűnnél gyilkosabb gyötrelem,

hogy bíróként fordultok ellenem?

Akármi vagyok, egyéb is vagyok,

nézzétek azt! Amit nektek adok!

Hogy szívem talpalja cipőtöket,

s rab vagyok, hogy szabadok legyetek

s hogy ami jut, ami van, ami kell,

életemből mit vesz cserébe el.

Megváltó a gazember is, aki

másokért dolgozik… Vád szavai,

némuljatok! Asszony, elég a gyász,

segítség légy, ne lelkifurdalás!

Vád, könny, kín? Óh, ti önző igazak,

be gyerekek vagytok, be szamarak!

Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?

Te is csak az vagy énfelém!

Önzésed izzórácsu ketrec,

azt rázza a rab, az enyém,

az én önzésem… És ha engem éget

a börtön, kínom visszafáj tenéked,

egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”:

két önzés vádol s két önzés a bíró.

Két önzés… És mert mindakettő

azt sírja, hogy boldogtalan,

kutatni minden vita meddő,

hogy melyikünké jogtalan.

Az enyém az? Jól van, elismerem,

de mit segít ez a gyötrelmeden?

Minek jog és érv? Az élet nem érvel,

mit tudod te, hogy nekem mi miért kell?

Én se tudom… Mint a talajban

vak gyökerével a növény,

úgy futok szét a zűrzavarban,

úgy élek a sötétben én;

törvényt töltök be: hívom, keresem,

amiről azt hiszem, hogy jó nekem,

gyökereimen az isten szeme:

nagy titkok futnak és látnak vele.

Szent titok vezet: ami táplál,

ami segít, megtart, növel,

ami mint íz és étel átjár,

ami izgat és ingerel:

barátom, szeretőm mind-mind, amit csak

testem-lelkem magává alakíthat

s idegen minden, ami ellenáll,

ellenség, aki velem szembeszáll.

Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!

Dönts, hogy velem vagy ellenem!

Ne hadakozz a bűneimmel,

ha igazságod árt nekem!

Hódolatod kell: legyen büszkeséged

önként választani a vereséget

s újjászületel, mint virágban a

föld ízei és a nap sugara.

Két gyermek sorsába kötözve

nem tudunk elszakadni már;

ne kezdj háborút, mint a gyönge,

kin saját gőgje bosszut áll.

Utoljára üzenem: nincs segítség,

vállald a sorsod régi rendelését…

Miért? Nem tudom. Túlsok a titok.

Bízz abban, amit magam sem tudok.

Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben

nők jönnek-mennek előttem, köröttem,

ismerősök… egy korszak: egy család…

Nők, híres nők… S minduntalan eszembe

jut a férfi, aki őket szerette,

egy híres költő, egy halott barát.

Ilyenkor mindig elrémít az élet:

egy-egy vacogó, testtelen kisértet

emlékét érzem minden ittmaradt

lányban, asszonyban, kedves ismerősben,

halottaimét, akik egyre többen

porladnak már a férges föld alatt.

S őket látom, a férfiakat, őket,

az elment férjeket és szeretőket,

roncs vázak forró pillanatait,

a hús melegét, háláját, bizalmát,

vágyukat, mellyel e nőket akarták,

s a borzalmat, hogy minden elmulik.

És szólok (némán s ahogy egy bolond szól):

– Mit őriztek, nők, halottaitokból?

Hogy mersz élni, feleség, szerető?…

És nézem őket (ahogy egy bolond néz)

s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz

s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő.

S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet.

És már vádolva és gyűlölve nézek

rátok, szegény, glóriás asszonyok,

s a máglyát hívom, a keleti máglyát…

Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!…

És mosolyogva kezet csókolok.

Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók

azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót

kaptak ők, (igen, jót is) tőletek…

Nézlek, nők, mint isten közvetitőit,

ki mindig csak az élettel törődik,

és megbocsátom a bűnötöket.

Hervadó asszonyok

Mint málló szobrok s festmények között,

úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,

úgy hallgatok köztetek, asszonyok:

milyen silány volt az anyagotok,

milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt

szépségetekből semmi sem maradt.

Ismerlek jól… emlékszem… S veletek

vénülök én is: tudom, mit lehet

mutatni még, csalni, megjátszani,

s tudom azt is, hogy mi az igazi:

az igazi elveszett s egyre vész…

De még hazudik a megbékülés,

mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő

a legszörnyűbb betegség, az idő,

benne a lassú halál dolgozik,

kiüti rátok hullafoltjait:

asszonyok, isten remekművei,

szétszed az idő és örül neki.

Örül, igen, úgy örül, ahogy én

sajnálom a multatokat, szegény

barátaim, hervadó asszonyok…

Hol van a mester, aki alkotott?

Hámlik és mállik hitvány anyagunk

s a romlásban mind testvérek vagyunk.

Testvérek mind, egy korszak: egy család.

S jönnek friss testek, fiatal csodák,

jönnek az újak, az idegenek,

akik mindent előlről kezdenek,

akik bírják tíz-húsz uj éven át

a tragédiát és komédiát.

Már ők az isten remekművei! –

Be sok jót kell még elfelejteni

s be sok rosszat, ami még hátra van,

hogy – mint egykor egymásnak – boldogan

adhassuk át testünk a föld alatt

a férgek megváltó csókjainak!

Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben

laknak két doboz fenekén:

ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem

össze, s a furcsa gyüjtemény

hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,

hogy szórakoztasson, ha kell

s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,

más világokba vigyen el.

Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,

a beteg agyat és szivet,

a Költőt, aki a szagokat legelőször

ünnepelni merészkedett,

hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,

hogy mi van abban beteges,

hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,

vagy zenét a forgó lemez.

Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok

és puhán, mint a túlvilág,

előborzonganak törékeny börtönükből

az illanó esszenciák,

puhán és halkan és édesen, mint az élet

vagy mint a halál, hidegen,

s nemsoká, mintha én magam is párolognék,

úgy lebegek a semmiben,

ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen

izgatott érzék működik

s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe

tolja szét a határait.

Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből

szálljatok és meséljetek:

Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,

s ahogy beiszom lelkedet,

megint ott járok az arab sikátorokban,

a muszki gyékénnyel födött

utcáin, boltok és a háromkezü ember

és ezer más csoda között,

aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi

illatözönnel fujva el

Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május

édes emléke énekel.

Lángoló réteket terítesz szét köröttem,

Kaliforniai Pipacs,

utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,

te Sába királynője vagy,

s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből

csapsz felém, Erdei Fenyő,

és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint

angyalok közt egy röhögő

fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás

dögszagod, Asa Foetida,

míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró

Torma s a halvány Rezeda.

Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint

bűbájos mesék hősei

a palackokba zárt óriás szellemekkel,

és úgy szeretek játszani,

ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,

mikor még alig volt mivel,

oldozzátok megint szabaddá a világot,

rabságom hadd felejtsem el:

hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,

hisz úgy megritkult a varázs,

hogy már éveket ér öregedő szivemnek

egy percnyi elragadtatás.

Kísértet

De szeretnék vagy tizenöt-húsz évet

fiatalodni… s úgy nézni az élet

ablakain át, messziről, előre,

ahogy akkor nézhettem a jövőbe,

akkor – mondjuk: úgy húszéves koromban –

mikor sorsomnak csak inasa voltam.

Mit szóltam volna, mit szólnék magamhoz?

Ma minden nap csak új meg új panaszt hoz,

mogorva vagyok és elégedetlen,

úgy érzem, évet évre vesztegettem

s hogyha szolgált is néha a szerencse,

minden százszor, ezerszer jobb lehetne.

– Lehetne? biztos? – kérdem keserűen

és keresem magamat az időben,

a régi látást idézem, a régi

embert, aki még alig kezdett élni:

vajjon mit vártam? többet? kevesebbet?

van okom rá, vagy nincs, hogy keseregjek?

Óh, titkos ablak, ha volnál, ha nyílnál,

megifjodó szememnek mit mutatnál?

Óh, ifjú lélek, te koldus, te árva,

mit mondanál ha belátnál a mába:

büszke lennél rám, óvnál, irígyelnél?

vállalnál, vagy sajnálnál s menekülnél?

Idézlek, szólj, csak teneked hihetnék,

csak te lehetnél itt igazi mérték,

igaz mértéke bajnak és örömnek,

nőknek, pénznek és gondnak és közönynek,

rossznak és jónak, amihez jutottam

és a nagy árnak, amit érte adtam:

idézlek, bíró!… S hiába idézlek:

nem láttam én, mi a jövő, az élet!

nem látom ma se!… Ma sincs sehol ablak…

Vakon vágok éveknek és utaknak

s mire kiderül, mit és miért tettem,

már időtlen kisértet lesz belőlem.

Ének az orrszarvuról

Nem birtam tovább, se hősként, se gyáván,

menekültem és hetednap elértem

a szent bölcshöz, aki egyedül él, mint