Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit   ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet   milyen mocsok, nem fütyörésznék most az uccán   ilyen vigan: valószínűleg felkötöttem   volna magam. Régen, mint az álmok tékozló   más fiai, azt hittem, lehet a világon   segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak   ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk,   megváltozik. Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,   fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken   az undorom, egyre jobban bírom az évek   förtelmeit, és az idő és a közöny már   fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden,   egymásután, s harminchárom évem ma átlát   minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint   az ifjukor sejteni bírta volna bennem   valamikor, látom, milyen rútúl becsapják   a baleket, s hogy a balek azért balek, mert   mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája,   és hogy magát sugaras hőssé a bitang is   hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész   az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést,   csak a halál, – s mert mindez mégcsak nem is aljas,   nem szomorú, s minden dolgok apja valóban   a háború: úgy nézem, elszánt nyugalommal,   az életet, mint reménytelen lepratábort   vagy harcteret. Ha egyszerre tudok meg mindent,   hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem   volna magam. De valamit a sors, úgy látszik,   akart velem: megmutatott mindent, de lassan,   türelmesen: különbékét ezért kötöttem   a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit   csinálni kell, ezért becsülök úgy egy-egy jó   pillanatot, ezért van, hogy a háborúban   verset irok s a leprások közt fütyörészek   és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni   a gyerekeket.