Tékozló fiú

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad, hogy mint a hó, olvad az aranya, olyan rémülten nézek az időre, ami elmult s ami most fut tova. Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti tisztábban az életet s a halált? Egy darab idő vagyok, az a tartam, amelyet a sors a testembe zárt. Az életem az időm: ez a pénzem, ez az egyetlen igazi vagyon, és vagyok, míg tart és én fogyok el, ha utolsó fillérét kiadom; mégis szórom, tékozlom szakadatlan s irtózva látom a vég nyomorát: minden perccel csak nő a veszteségem s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább. Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki s nézd meg, a végén neked mi marad? Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból mennyi az, ami igazán te vagy? Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod, gyilkosod vagyok, – mint halottat a férgek, úgy fúrja és rongálja tested a futó percek élősdi hada! S igaza van: kényszereké vagyok, majdnem úgy, mint cellájáé a rab. Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát, hogy pénzre kell váltanom magamat. Maga a sors is börtön, s benne hány új börtön van még! hány ostor megaláz! Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem: hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás? Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér, fogyó életem egyre zsugoribb s nagyon kell már szeretnem, akinek önként adok belőle valamit. Könyv? társaság? Saját munkámra is alig jut az időmből egy kevés. Nincs segítség: oly nehéz a robot és oly könnyű a kétségbeesés! Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá, egyre megy; szétmarnak az idő férgei: az életet csak tékozolni lehet; tékozló fiú vagyok, mégis az fáj, ő fáj, aki a kincset bízta rám, tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem tékozol el az isten, az apám.