Csak az imént

Csak az imént, csak az imént még úgy kellett az öröm, a szépség! oly mohó voltál! nyugtalan! A sok is kevés: lázadoztál: mindent szerettél volna… S most már az is alig kell, ami van. Csak az imént… Minthogyha tegnap lett volna… Óh, egyetlenegy nap és mennyi minden vele hal! Ébredését még szinte látom és már itt az este, barátom: egy napig voltam fiatal! Be gyors nap volt! Másnak is ily gyors? Vagy csak enyém e különös sors? Öregszem és fáradt vagyok. Kezd fanyar lenni, ami édes, az idő szép lassan kivégez s nemsoká mindent itt hagyok. És ez a legfurcsább: a semmi, hogy lehet többé sohse lenni, – ez a legérthetetlenebb: végső lakójául agyamnak a nagy csodálkozás marad csak, hogy voltam és hogy nem leszek.