Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,   szántalak, hős és nyomorék, ismertem a szegények kínjait,   a betegét, öregekét, saját sorsom tükre volt a barát,   az volt a névtelen tömeg; most is szánlak még, Ember, de szivemből   egyre kevesebb jut neked. Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?   Csak te mutatod sorsomat? Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint   a füvek, férgek, bogarak; megsokasodtak a testvéreim   s részvétem már nem oly kevély: Ember, mi vagy te a kínhoz, amely   a mindenségbe belefér? Hiszik és vallják bölcs mestereim,   hogy önzés minden élet és hiszem és vallom (vallom keserűen),   hogy minden önzés szenvedés; hiszem és vallom: mint az ember, épúgy   fáj minden, akármit csinál s a halál még nem az a béke, melyben   az anyag munkája megáll. Milliárdszor milliárd milliárdok   fájják tele az életet és egyiknek sem kevesebb a kínja,   mint a tietek, emberek; az egész élet fáj minden parányban:   az egész élet: ő maga; volna mit sírni akkor is, ha ember   nem született volna soha. Milliárdszor milliárd milliárdok   birkóznak örökös csatán s legalább is istennek kéne lennem,   hogy boldog legyek igazán; de megmondatott: csak a semmi boldog,   az, aki mindent megtagad: megmondatott, barátom, hogy az élet   az ördög lázadása csak. Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?   Nem szánhatom a kínodat, legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést   megölni, mint én, gyönge vagy, legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy   vágyad a sírból is kifáj: azt, hogy a végső kín után is újjá-   teremt hóhérod, a halál.