Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,
 
szántalak, hős és nyomorék,
ismertem a szegények kínjait,
 
a betegét, öregekét,
saját sorsom tükre volt a barát,
 
az volt a névtelen tömeg;
most is szánlak még, Ember, de szivemből
 
egyre kevesebb jut neked.
Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?
 
Csak te mutatod sorsomat?
Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint
 
a füvek, férgek, bogarak;
megsokasodtak a testvéreim
 
s részvétem már nem oly kevély:
Ember, mi vagy te a kínhoz, amely
 
a mindenségbe belefér?
Hiszik és vallják bölcs mestereim,
 
hogy önzés minden élet és
hiszem és vallom (vallom keserűen),
 
hogy minden önzés szenvedés;
hiszem és vallom: mint az ember, épúgy
 
fáj minden, akármit csinál
s a halál még nem az a béke, melyben
 
az anyag munkája megáll.
Milliárdszor milliárd milliárdok
 
fájják tele az életet
és egyiknek sem kevesebb a kínja,
 
mint a tietek, emberek;
az egész élet fáj minden parányban:
 
az egész élet: ő maga;
volna mit sírni akkor is, ha ember
 
nem született volna soha.
Milliárdszor milliárd milliárdok
 
birkóznak örökös csatán
s legalább is istennek kéne lennem,
 
hogy boldog legyek igazán;
de megmondatott: csak a semmi boldog,
 
az, aki mindent megtagad:
megmondatott, barátom, hogy az élet
 
az ördög lázadása csak.
Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?
 
Nem szánhatom a kínodat,
legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést
 
megölni, mint én, gyönge vagy,
legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy
 
vágyad a sírból is kifáj:
azt, hogy a végső kín után is újjá-
 
teremt hóhérod, a halál.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]