„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se   sírok már érte: nem olyan fontos dolog a halálom. Semmi se vész el ezen a világon, egy a lélek és ezer a ruhája s a valóság csak ez a könnyü pára.   Ne sirass, Szvétakétu! Száz virágból hordják össze a méhek   a drága mézet, száz illatot és száz színt elkevernek, így találják meg a sokban az egyet: egy a valóság s ezer a ruhája, a lélek az egy, ez a könnyü pára,   hiszed-e, Szvétakétu? Folyamok futnak keletnek, nyugatnak   és megnyugodnak; melyik melyik volt, nem tudja a tenger. Én is megteltem már az örök eggyel: egy az anyag s minden más csak ruhája, lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,   érzed-e, Szvétakétu? Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?   Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség csirája, ez a valóság, ez a könnyü pára,   tudod-e, Szvétakétu? Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,   de ott az íze: mindenen átcsap az örök lehellet: az isten él, az isten A Te Lelked: ez a valóság, melynek nincs halála, ez a mindenség, ez a könnyü pára:   Ez Vagy Te, Szvétakétu!