Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya, kit kőtojásból keltett ki a vén föld, ég, nap és hold különös szerelme a gyümölcsök s virágok szigetén, ki kőtestét mozogni tanitotta s viharként szállni a felhők felett és megtanult minden emberfölötti varázst és titkos bölcseségeket, ki hős vezér és szent remete volt és szívében mégis fenevad maradt, és feldúlta a halál városát és megette az égi barackokat, az istenek eledelét, hogy ő is örökké éljen, s lett mindenható, kinek rőt fején a villám kicsorbult, ki már-már isten volt, de lázadó dühében a Legfőbb Trónt követelte s leverte az égi seregeket s a Menny Ura s a Célok és Erények bénultan nézték, hogyan közeleg, – mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt és már senki se moccant ellene, jött Buddha és szelíd virágkezével intett, hogy a fegyverét tegye le. – Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny, akitől a mindenség reszketett. Buddha felelt: – A béke és a jóság, s azért jöttem, hogy megfékezzelek. – Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha: – Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! – – Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és mellét verve mesélni kezdte, hogy a tejutat kavarja szigonyával, eldicsekedett, hogyan győzte le a földet, eget, az állatok és fák szellemeit, s a halál fekete könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan s a Titkos Tudást hogy szerezte meg. – Tizennyolcezer mérföldet repűlök – mondta – ha csak egy bukfencet vetek, átváltozom hetvenkétféleképpen és lehetek millió óriás, ma már én vagyok a Tökéletesség, – a Menny Urához fordult – senki más, – bömbölte – senki nem állhat fölöttem: legkülönb vagyok, a Trónt akarom! – És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl még valamin, az én hatalmamon: mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen, túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem: ha bukfenced kivisz belőle, nyertél, ha nem, te fogsz engedni énnekem. Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, – gondolta, – ez a Buddha: a keze alig nagyobb egy lótusz levelénél, igazán játék végezni vele, gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott: – Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? – És felemelkedett a levegőbe s megállt nevetve Buddha tenyerén. – Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg, és viharzott, mint az ördögmotolla, úgy hányta, hányta a bukfenceket, és repült és hömpölygött, mint a szélvész, mindig gyorsabban, repült, mint a fény, repült és forgott, át az ős eónok s csillagködök száz szigettengerén, repült, a tértől részegen, repült, mint az időmegállító gondolat, repült, könnyű győzelmét végtelennel tetőzni, amit ráadásul ad, repült, repült, s a Végső Űr határán egyszerre csak öt roppant oszlopot látott, amely minden világok végén vörösen az ég felé lobogott. Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott, ahol még nem járt soha senki se, és lehasalt s fürkészve és vidáman nézett az érhetetlen semmibe, aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza és én leszek a Mindenség Ura, de hogy itt jártam, nevemet felírom ide, a világ őrtornyaira, – és csakugyan felírta a középső oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”, s mert a szükség rájött, egy másik oszlop tövébe még egyebet is csinált, és indult vissza. Repült, mint a villám, repült az ürben, mint a néma fény, repült és forgott, át az ős eónok s csillagvilágok szigettengerén, mint az időtlen gondolat, repült most visszafelé a végtelenen át és megérkezett és hetykén leugrott Buddha kezéről s rikoltott: – No hát ide a Trónt! A világ végén jártam s ott hagytam a látogatás jelét! – Buddha ránézett, hosszan, szánakozva, és felemelte lassan a kezét, és megszólalt: – Te nyomorult majom, te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad harc s önzés fűti, lebírsz engemet? Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből? Nézz ide, nézd középső ujjamat: „Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad, s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! – És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat, kitől a Legfőbb Trón is reszketett, látta, hogy minden erőnél erősebb a türelem s a jóság, s megijedt és szökni próbált. De Buddha lefogta s egy hegyet tett rá, kíméletesen: – Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig, s ha új szíved lesz, befogad a Menny.