A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll! Barátaim, lobogó lángban álltok. Lángol a száj és szátokban az íz, a piros hús, a fehértestü víz: az élet felgyujtotta a világot! Szabbam ádittám: minden lángban áll, felgyujtotta a szenvedély tüze, a düh, a kín, a vágy, a vér tüze, a mindig újraszülető halál: az ördög ég és minden lángban áll, az ördög ég és nem birtok vele. Szabbam ádittám! – megmondta a Mester és vallom én, Vimálá kurtizán. Egy csókomért száz aranyat fizettek és hirdették, hogy szebbet, édesebbet nem adott érte soha földi lány; és köröttem is minden lángban állt, mert felgyujtotta a szemem tüze, a szerelem és gyötrelem tüze, és enyhűlni akart a szomj, a vágy s velem, a tűzzel oltotta magát, és nőtt a láng és nem birtunk vele. Szabbam ádittám!… És remete lettem, koldusnál koldusabb. S ti idejöttök és sírtok, látva, hogy hajam levágtam s borjak ganaját eszem itt a sárban, de szavatokban Mara sír, az ördög: sirattok, mert szívetek lángban áll s Mara ez a láng, az élet tüze, a tudatlanság, a méreg tüze, s amíg vágytok, a tűzre nincs halál, Mara forgó kereke egyre jár: újraszülettek, nem birtok vele. Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta és vallom én, a boldog kurtizán. Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam, a vágyak élő láncát megtagadtam s várom a semmit a halál után; én megtagadtam az ördög csalétkét és kialudt bennem a vér tüze, a szenvedés és szenvedély tüze, az időnek én elértem a végét, a léten és istenen túli békét és megváltottam magamat vele. Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti azt mondjátok, hogy megint szép leszek! Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még s csókom emléke ajkatokon ott ég és sajnáljátok férges testemet. És te is hívsz, kit legjobban szerettem, te jobban sajnálsz, mint ők, sohase felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze most is a régi: gyémánt és egyetlen – hát nesze, ha szép, itt van a hires szem: kitéptem! vidd és légy boldog vele! Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?! Talpatok láng és láng az útatok! Mara rabjai, örök tűzben éltek, az ördög akar élni, ő az élet és énreám már Buddha mosolyog. Szabbam ádittám: minden lángban áll, de nekem nem kell többé semmise, magam magánya vagyok, remete: az akaratnak elértem a végét, a léten és istenen túli békét és vár az örök semmi gyönyöre.