Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze. Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya. Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem. Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete. Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.