Versek a havasról

I.
Bevonulás
Borzasztó, hogy megrémítettük azt a
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt
az úr a vén erdei házban, a
biztonságos sötétben… S ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zugokba, nagy
botok csattogtak… Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?
és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
szokott útjai elgörbültek, a
baráti fal bezárta ismerős
repedéseit, égőszemü fények
lapultak-leskeltek ugrásrakészen
az ágy alatt és forgott minden, és ő
a görcsös térben ide-oda rángott
s egyszerre egy mennydörgő kalapács
cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a
csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos
istenek nyelvét tolmács nélkül is
értette a vacogó félelem:
– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy
mit tesz, vakon s őrülten, berohant
a szoba közepére, egyenest
a tipró lábak záporába és
– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke
átsurrant az égszakadáson és
ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,
mikor eltünt és engem hirtelen
elfutott az öröm, hogy megszökött:
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok… Szótlanúl
indultam, ki a tornácra, zavartan
néztem a rétet, a virágokat,
a lepkék táncát a kék-arany égben,
féltem magamtól, a naptól, a nyártól,
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.
II.
Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.
III.
Reggeli
Reggelizünk a ragyogó verandán.
A napfény aranya oly sűrű, vastag,
hogy szinte kenyérre lehetne kenni
a mézzel együtt, a havasi mézzel,
amely sárgán és tömören ragyog
a másik ragyogásban… Belenyúlok:
milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz
csurog a késről, oly illatosan s úgy
szikrázva, hogy minden cseppjében együtt
izzik a nyár és az egész hegyoldal
minden lángverte rétje és virága –
és mikor aztán beleharapok
a friss kenyérbe s a rácsurgatott
ehető tűzbe, édes ragyogásba,
minden falat úgy tündöklik a számban,
mintha magát az arany napot enném.
IV.
A hegytetőn
A revolver nálam volt. Nekibúsult
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és épúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél… Egyre keserűbben
másztam fölfelé a szarvasnyomon,
a szakadékban, lazuló kövek
és süppeteg csapdák közt: szemem és
kezem és lábam minden perce csak
az utat nézte, tapogatta, fogta,
a gyökeret, mely megtart, a követ, mely
nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!…
hallottam folyton agyamban az undor
homályos dadogását, és lihegve
törtem az utat és másztam tovább
és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és
– Ha itt most… – és féltem a folytatástól
és hajszoltam magamat és lihegve
vágtam neki a végső meredélynek,
a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre
feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent
voltam a tetőn, ahol a napos
tisztásokon, a százkarú bozót
szögesdrót sűrűjében csámcsogó
medvék ölelgetik két lábukon
táncolva szörnyű pofájukba a
málnabokrok pirosló ágait:
fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam
és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és
a magasból a roppant ég alatt
kék karjait hirtelen óriás
körré tárta a megnyilt láthatár,
és én csak néztem: szavam elakadt,
lelkem elakadt: álltam s néztem és
hegyek csordái pihentek alattam
a zöld-arany nyár tengerfenekén,
zegzug völgyek, és felhők árnya, és
fehér csordák a magasságban is, –
és testem-lelkem úgy beleveszett a
körémözönlő végtelenbe, hogy
porszemként álltam ég és föld között
s boldog voltam, mint aki álmodik.
Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred,
lassanként észrevettem magamat
s a rettenetes csöndben és magányban
agyamban újra megszólalt a hang:
– Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először,
megszólaltam, nyugodtan, szárazon:
– Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:
ha én itt most agyonlőném magam,
három évig meg nem találna senki…
– Persze, hogy senki… – mondtam újra és
az előbb még ijesztő gondolat
olyan egyszerű megállapitás lett,
hogy elmult rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert… csillogott…
Örültem neki, mint egy jó barátnak…
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyürészve indultam lefelé.
V.
Az erdő fiai
Mint egy óriás holtteste, feküdt
előttem a megnyúzott rönk: a roppant
fenyőszálat kidöntötték, ezer
zöld karját sorra leütötte a
villogó balta, görcsös lába csonkán
dagadt a földbe. Meztelen fehérlett
a kivégzett torony, mellette száz és
száz néma társa a hegyoldalon
és sebeikből fáradtan szivárgott
a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk
dúlt a mészárlás, csattogott a táj:
koldus állatok torzonborz hada,
törpe gyilkosok irtották a béke
erdei népét: kezükben, mikor
lecsaptak, szinte megdördült a fejsze
s puskalövésként felelt rá a visszhang…
Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,
feküdt előttem a nemes halott,
a gyönyörű fa. Még megsímogatta
az utolsó szél, nap aranya, hold
ezüstje és a harmat csókja, mind,
ami szerette, táplálta, növelte,
megöntözte még drága kenetével,
aztán a Bisztrán és a Stézsián át
feldohogott a csatatér alá
dús zsákmányáért a fekete üzlet,
a hegyivasút… Fürge csapatok
mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:
felravatalozták a rönköket,
hullát hullához, sorban, kerekekre
rakták, összeláncolták… Csikorogva
indult lefelé ötven kocsi: vitte
az anyagot Dédára, a telepre…
Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak
a pénz szorgalmas kerekein egyre
lejjebb-lejjebb az erdő fiai…
Néztem őket… S egyszerre, tizenöt
kilométernyi messzeségen át
fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,
a magasságba, föl a szivemig
nyilallott a jövő: láttam a messze
mélységben a dolgozó üzemet,
hallottam a villanygépek okos
munkáját, a gőzfűrész vijjogását:
forgó gijjotin acéllemeze
süllyed majd éhes gyönyörrel a szent
anyag testébe, mázsás vasfogak
harapdálják tárgyakká, áruvá,
a rabló ember rabszolgáivá
a sok életet… Köröttem gyanutlan
pompázott a ragyogó rengeteg,
a nyári erdő… A hegyivasút
már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem
a kígyózó völgy végső kanyarát,
néztem a semmit, s mindenütt csak az
elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem
a fűbe és felálltam, csavarogni
mentem, bámultam a csigát a kórón,
a héjját a felhők közt: mindenütt
feledni akartam, de mindenütt csak
az járt eszemben, hogy még három óra
s lent lesz az én szép óriásom is:
indul a zengő acéllap felé
s mintha az én derekamban recsegne,
úgy hasít majd húsába a fürész.
VI.
Éjszaka
Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkűlt
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyeltem és velem figyelt a táj.
Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták
szájról szájra az eseményeket:
a hegytetőről Őzike elindult
a forrás felé… most megállt… Folyóka
tölcséréből Katica kigurult…
a föld alól kétezer Margaréta
bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő
lejjebb csusszanva megigazitotta
rossz feje-alját, és Szarvasbogárék
már megint veszekedtek… – Én csak álltam
a csobogó hangok közt, mindenünnen
hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,
oldottak és kötöttek, millió hang
font hálót körém, millió pici
nesz szőtt a táj eleven szövetébe,
millió kapocs… Egyre gazdagabban
lüktetett körül a zengő idő:
zengtem a tájban, a táj bennem: a
zene szétszedte minden ízemet,
szétszedett, elfújt, végiglengetett
rétek és erdők, hegy és völgy felett,
beleitatott ég, föld s levegő
minden testvéri elemébe, és én
ott az ijesztő, fekete magányban,
mint aki ébred, egyszerre nyugodtan
és boldogan néztem szét: nem vagyok
s még a sírban sem leszek egyedül.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]