Versek a havasról
| Borzasztó, hogy megrémítettük azt a |
| kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt |
| az úr a vén erdei házban, a |
| biztonságos sötétben… S ime vad |
| szörnyetegek törtek rá, óriások, |
| nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó |
| szakadt be, négy papírfüggönyös ablak |
| nyíló négyszöge öntötte a napfényt |
| és barbár csizmák döngtek, hátizsákok |
| repültek az ijedt zugokba, nagy |
| botok csattogtak… Iszonyút nyögött |
| az ágy, valaki rádobta magát, |
| és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az? |
| és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a |
| betolakodók és táncolni kezdtek, |
| és ő menekült és rémült szeme |
| előtt még jobban táncolt a világ: |
| szokott útjai elgörbültek, a |
| baráti fal bezárta ismerős |
| repedéseit, égőszemü fények |
| lapultak-leskeltek ugrásrakészen |
| az ágy alatt és forgott minden, és ő |
| a görcsös térben ide-oda rángott |
| s egyszerre egy mennydörgő kalapács |
| cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a |
| csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos |
| istenek nyelvét tolmács nélkül is |
| értette a vacogó félelem: |
| – Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy |
| mit tesz, vakon s őrülten, berohant |
| a szoba közepére, egyenest |
| a tipró lábak záporába és |
| – Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke |
| átsurrant az égszakadáson és |
| ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt, |
| mikor eltünt és engem hirtelen |
| elfutott az öröm, hogy megszökött: |
| mikor eltünt, csak akkor vettem észre, |
| hogy az én botom is fent hadonászik |
| a levegőben! üvöltöttem és |
| ölni akartam én is, meg akartam |
| ölni, amit sajnálok… Szótlanúl |
| indultam, ki a tornácra, zavartan |
| néztem a rétet, a virágokat, |
| a lepkék táncát a kék-arany égben, |
| féltem magamtól, a naptól, a nyártól, |
| és azt láttam, hogy baj van mindenütt. |
|
| Áttetsző arany ingében ragyogva |
| jött a nyári hajnal a réten át; |
| azt hitte, hogy még alszom, mert mikor |
| házam elé ért, elmosolyodott, |
| körülnézett s a nyitott ablakon |
| nesztelenül beugrott a szobámba, |
| aztán könnyű ingét ágyamra dobva |
| bebújt hozzám a takaró alá. |
| Azt hitte, hogy még alszom s megölelt |
| s én mozdulni se mertem, félve, hogy |
| felébredek és álomnak remélve, |
| hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és |
| mozdulatlanul és remegve tűrtem, |
| hogy karjaimba fészkelje magát, |
| s mintha egyetlen érzék erejébe |
| gyült volna testem-lelkem minden éhe |
| és szomja és a beteljesedés |
| minden igérete, csak a tapintás |
| néma ajkával s vak szemeivel |
| szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem |
| az égi vendég ajándékait: |
| ujjainak játékában a napfény |
| lobogó lepkéit, karjában a |
| rét illatának harmatos husát |
| s egész testében az egymásbaringó |
| felhők mindenütt egyforma ölét. |
| Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul |
| feküdtem ott a gyanútlan karokban, |
| de mikor végre álom s ébredés közt |
| félig tolvaj s fél-részeg öntudattal |
| megloptam az istenek gyönyörét, |
| nem bírtam tovább és csókolni kezdtem |
| és felütöttem a szememet… Ő |
| ép fölnézett rám. A kedves mosoly |
| megüvegesedett rémült szemén, |
| arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: |
| Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott |
| és menekült, már az ablakhoz ért |
| és belefoszlott a hajnali égbe. |
| Én felültem és értelmetlenül |
| és soká bámultam magam elé: |
| szénaszag csapott be az ablakon, |
| messziről zúgott a hegyi patak, |
| a szoba még sötét volt, de a nap már |
| ágyamra tűzött, és a takarón |
| úgy pihent a fény tűzfátyola, mint |
| egy odadobott könnyű arany ing. |
|
| Reggelizünk a ragyogó verandán. |
| A napfény aranya oly sűrű, vastag, |
| hogy szinte kenyérre lehetne kenni |
| a mézzel együtt, a havasi mézzel, |
| amely sárgán és tömören ragyog |
| a másik ragyogásban… Belenyúlok: |
| milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz |
| csurog a késről, oly illatosan s úgy |
| szikrázva, hogy minden cseppjében együtt |
| izzik a nyár és az egész hegyoldal |
| minden lángverte rétje és virága – |
| és mikor aztán beleharapok |
| a friss kenyérbe s a rácsurgatott |
| ehető tűzbe, édes ragyogásba, |
| minden falat úgy tündöklik a számban, |
| mintha magát az arany napot enném. |
|
| A revolver nálam volt. Nekibúsult |
| igyekezettel másztam: undorított |
| a messzi világ és épúgy ijesztett |
| saját keserűségem és a cél is, |
| a csábító cél… Egyre keserűbben |
| másztam fölfelé a szarvasnyomon, |
| a szakadékban, lazuló kövek |
| és süppeteg csapdák közt: szemem és |
| kezem és lábam minden perce csak |
| az utat nézte, tapogatta, fogta, |
| a gyökeret, mely megtart, a követ, mely |
| nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!… |
| hallottam folyton agyamban az undor |
| homályos dadogását, és lihegve |
| törtem az utat és másztam tovább |
| és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és |
| – Ha itt most… – és féltem a folytatástól |
| és hajszoltam magamat és lihegve |
| vágtam neki a végső meredélynek, |
| a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre |
| feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent |
| voltam a tetőn, ahol a napos |
| tisztásokon, a százkarú bozót |
| szögesdrót sűrűjében csámcsogó |
| medvék ölelgetik két lábukon |
| táncolva szörnyű pofájukba a |
| málnabokrok pirosló ágait: |
| fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam |
| és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és |
| a magasból a roppant ég alatt |
| kék karjait hirtelen óriás |
| körré tárta a megnyilt láthatár, |
| és én csak néztem: szavam elakadt, |
| lelkem elakadt: álltam s néztem és |
| hegyek csordái pihentek alattam |
| a zöld-arany nyár tengerfenekén, |
| zegzug völgyek, és felhők árnya, és |
| fehér csordák a magasságban is, – |
| és testem-lelkem úgy beleveszett a |
| körémözönlő végtelenbe, hogy |
| porszemként álltam ég és föld között |
| s boldog voltam, mint aki álmodik. |
| Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred, |
| lassanként észrevettem magamat |
| s a rettenetes csöndben és magányban |
| agyamban újra megszólalt a hang: |
| – Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először, |
| megszólaltam, nyugodtan, szárazon: |
| – Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki: |
| ha én itt most agyonlőném magam, |
| három évig meg nem találna senki… |
| – Persze, hogy senki… – mondtam újra és |
| az előbb még ijesztő gondolat |
| olyan egyszerű megállapitás lett, |
| hogy elmult rólam minden félelem. |
| Elővettem a fegyvert… csillogott… |
| Örültem neki, mint egy jó barátnak… |
| Egy darabig még csavarogtam, aztán |
| vágtam egy erős botot, megfaragtam, |
| még egyszer szétnéztem a tájon, és |
| fütyürészve indultam lefelé. |
|
| Mint egy óriás holtteste, feküdt |
| előttem a megnyúzott rönk: a roppant |
| fenyőszálat kidöntötték, ezer |
| zöld karját sorra leütötte a |
| villogó balta, görcsös lába csonkán |
| dagadt a földbe. Meztelen fehérlett |
| a kivégzett torony, mellette száz és |
| száz néma társa a hegyoldalon |
| és sebeikből fáradtan szivárgott |
| a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk |
| dúlt a mészárlás, csattogott a táj: |
| koldus állatok torzonborz hada, |
| törpe gyilkosok irtották a béke |
| erdei népét: kezükben, mikor |
| lecsaptak, szinte megdördült a fejsze |
| s puskalövésként felelt rá a visszhang… |
| Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség, |
| feküdt előttem a nemes halott, |
| a gyönyörű fa. Még megsímogatta |
| az utolsó szél, nap aranya, hold |
| ezüstje és a harmat csókja, mind, |
| ami szerette, táplálta, növelte, |
| megöntözte még drága kenetével, |
| aztán a Bisztrán és a Stézsián át |
| feldohogott a csatatér alá |
| dús zsákmányáért a fekete üzlet, |
| a hegyivasút… Fürge csapatok |
| mozogtak, a nyomorult bér vezényelt: |
| felravatalozták a rönköket, |
| hullát hullához, sorban, kerekekre |
| rakták, összeláncolták… Csikorogva |
| indult lefelé ötven kocsi: vitte |
| az anyagot Dédára, a telepre… |
| Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak |
| a pénz szorgalmas kerekein egyre |
| lejjebb-lejjebb az erdő fiai… |
| Néztem őket… S egyszerre, tizenöt |
| kilométernyi messzeségen át |
| fölfájt, fölsajgott ide, a havasra, |
| a magasságba, föl a szivemig |
| nyilallott a jövő: láttam a messze |
| mélységben a dolgozó üzemet, |
| hallottam a villanygépek okos |
| munkáját, a gőzfűrész vijjogását: |
| forgó gijjotin acéllemeze |
| süllyed majd éhes gyönyörrel a szent |
| anyag testébe, mázsás vasfogak |
| harapdálják tárgyakká, áruvá, |
| a rabló ember rabszolgáivá |
| a sok életet… Köröttem gyanutlan |
| pompázott a ragyogó rengeteg, |
| a nyári erdő… A hegyivasút |
| már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem |
| a kígyózó völgy végső kanyarát, |
| néztem a semmit, s mindenütt csak az |
| elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem |
| a fűbe és felálltam, csavarogni |
| mentem, bámultam a csigát a kórón, |
| a héjját a felhők közt: mindenütt |
| feledni akartam, de mindenütt csak |
| az járt eszemben, hogy még három óra |
| s lent lesz az én szép óriásom is: |
| indul a zengő acéllap felé |
| s mintha az én derekamban recsegne, |
| úgy hasít majd húsába a fürész. |
|
| Kiléptem a fekete éjszakába. |
| Se hold, se csillagok. Ijedt magány |
| zsugorodott rám: egy pillanat és |
| szinte megvakult és bőrömre szűkűlt |
| a külső világ. Aztán lassan és |
| álomszerűen újjászületett |
| a mindenség az üres semmiben: |
| megzendült a tér: hangok láthatatlan |
| testéből, mint a szellemek világa, |
| újjáépült a táj: most a patak |
| zúgó visszhangja emelte a völgy |
| kettős falát, s az eltűnt réteket |
| fátyolkönnyű és zengő ingoványként |
| előringatta a tücsökzene. |
| Figyeltem és velem figyelt a táj. |
| Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták |
| szájról szájra az eseményeket: |
| a hegytetőről Őzike elindult |
| a forrás felé… most megállt… Folyóka |
| tölcséréből Katica kigurult… |
| a föld alól kétezer Margaréta |
| bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő |
| lejjebb csusszanva megigazitotta |
| rossz feje-alját, és Szarvasbogárék |
| már megint veszekedtek… – Én csak álltam |
| a csobogó hangok közt, mindenünnen |
| hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak, |
| oldottak és kötöttek, millió hang |
| font hálót körém, millió pici |
| nesz szőtt a táj eleven szövetébe, |
| millió kapocs… Egyre gazdagabban |
| lüktetett körül a zengő idő: |
| zengtem a tájban, a táj bennem: a |
| zene szétszedte minden ízemet, |
| szétszedett, elfújt, végiglengetett |
| rétek és erdők, hegy és völgy felett, |
| beleitatott ég, föld s levegő |
| minden testvéri elemébe, és én |
| ott az ijesztő, fekete magányban, |
| mint aki ébred, egyszerre nyugodtan |
| és boldogan néztem szét: nem vagyok |
| s még a sírban sem leszek egyedül. |
|
|
|