Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger, elnyúlok a fedélzeten. Ez a kékség, amiben úszunk, tán a mennyország idelenn, ez a kékség, amiben úszunk, eget és földet összefog és lent a hullámzó magasság, fent a szárnyrakelt víz suhog. S ebben a tükrös ragyogásban, csobogó ég és víz között, elszáll az emberi sötétség, amely idáig üldözött: könnyű vagyok s a könnyű lélek könnyűnek érzi a jövőt, minden gyötrelmét elfelejti a megváltó szépség előtt. Visz a hajó, ringat a hullám, a gép morajlik csendesen, ez a kékség, amiben úszunk, tán a mennyország idelenn. Lent az ég ragyog, fent a tenger, – ez a nagy fény meggyógyitott; most megint örülök, hogy élek, hogy élek és ember vagyok.