Trieszt előtt

Ha – (olvasva valami könyvet, mert már nem érdekel az út) – ülök a pesti villamosban és a kocsi a hídra fut és a szűk házsorok helyett a Duna vesz körül meg az ég, mindig eszembe jut a tenger és megnyílik a messzeség. S mintha most látnám legelőször, látom a Karsztot, a vonat reggeli zegzug szirtfalak közt csattog a keskeny ég alatt, és ott ácsorgok, izgatottan, az ablaknál, Trieszt előtt, lesve, mikor maradnak el már a zsúfolt ormok és tetők, és csattog a hűvös magasság, és fordulunk, s egyszerre csak, mintha elfújták volna, jobbról az utolsó fal leszakad, és hangtalan, kék robbanásként végtelenné nyílik az ég s vele nyílik egy másik ég is, mintha alánk terítenék: a borzongó, kékhúsú tenger, nagy, lassú barázdáival, s rajta napfény, és felleg árnya, s vitorlák, fehér lepkeraj. – Be szép volt! És be szép, hogy így jött, ilyen egyszerre az egész! Láttam, és azóta se múlik az óriás meglepetés: láttam a szépet, itt maradt a szememben, csak behúnyni kell, s ha megvakít is az írigy sors, ezt soha már nem veszi el.