Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek a kapualjból, ahová bevert a zápor. Már csak egy-két elkésett csepp zizzen alá a kék égből… Hogy kiderült a mennydörgő nyári délután! Tele megint az út, a járda és minden friss lett és vidám. Indulok. Egész negyedórát vesztettem a kapu alatt. Sietnék, de máris megállít szép varázslóm, a pillanat: végesvégig lángol az utca, mint egy kigyulladt nagy tükör, s a végén, lent, a Margithídnál az alkonyi nap tündököl és szinte leolvad a földre és új tengert gyujt az arany ablakokon s a nedves aszfalt párolgó pocsolyáiban. Sietnem kéne, de csak állok és nézem az arany napot s mikor szemem már belesajdul és könnyezve elfordulok, kelet felé a szürke város felett új színjáték fogad: két óriás kar fut az égre s parázsló ívben összecsap és Újpesttől Csepelig érnek a puhán izzó félkörök s én szédülve, káprázva állok a nap s a szivárvány között. S égni szeretnék, szállni én is, szín lenni, válasz, üzenet, tükrözni, hogy mily gyönyörűek, jelt adni, amit értsenek, és majdnem sírva fakadok, hogy a szépség milyen idegen: nem értem ezt a ragyogást, és ő sem tud az én nyelvemen. És sápad, kihűl a szivárvány, kialszanak a pocsolyák; fájva és megbékülve, lassan megyek a dolgomra tovább; de azért melegebb a szívem, melenget, őríz valamit, egy boldog percet, melyre vissza- gondolni mindig jólesik.