Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével kihímezte a réteket. Jó reggelt, gyönyörű vasárnap, jó reggelt, virágok, füvek! Jó reggelt! – mondom jobbra-balra, minden virágnak köszönök, látogatóban vagyok én itt ezer kis ismerős között. Köszöngetek és fütyörészek, minden szép, minden érdekel. Pedig tegnap, szombaton este, de szomorún aludtam el! Egész nap pénz után szaladtam, a remény, mint a nap, fogyott. Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem, ami jön, a vasárnapot: míg volt remény, mindent gyülöltem, és nem jött pénz, és este lett. Aztán az éj ezer virággal hímezte ki a réteket, s most itt vagyok az Ördögormon, ünnep van, pénz nem lesz ma se, nézem, hogy ring sárgán a zöldben a gyermekláncfű tengere, nézem a felhőt, lent a csárdát, a hátán hempergő csikót, s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt, hogy viszi nagy hasát a pók, és letelepszem és az erdő mint zöld város tolong körül, s kívül az emberi világon, minden társadalmon kivül, túl kötelességen s reményen egészen jól érzem magam: holnapig már nincs mit csinálni, örülök annak, ami van. Egész nap pénz után szaladtam, hajszolt és megcsalt a remény: reménytelenül, megnyugodva heverek a tisztás gyepén, és oly jó ez a felelőtlen, embertelen semmittevés, hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő s a gond megint, hogy lesz-e pénz. Szinte fáj, – de mire kimondom, már tűnik is a fájdalom, nincs tegnap, nincs igazi holnap ezen a gyönyörű napon, – s egyszerre, boldogan, felugrom, hogyne! hisz már érezni, hogy lassankint vers lett a panaszból, amit a fejem forgatott: vers lett! s holnap pénzt adnak érte! Rendben van! És megyek tovább: Jó reggelt, gyönyörű vasárnap, jó reggelt, gyönyörű világ!