Lepkék tánca

Fáradtan, ahogy ahhoz illik, ki nehéz sárból vétetett, nézem a tündöklő eget, melyben itt is, ott is kinyílik egy-egy repülő kis virág: nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék a levegőn, a réten át. Mint lelkek jönnek, imbolyogva, az illatpárás domb felett: mind egy-egy láng, átgyúlt üveg, repülő, élő kis vitorla, szárnyas tűz: kék, fehér s arany: mozgó ragyogás a táj, mint az álom, és mint az álom, hangtalan. S ha csupa fény és csupa illat nekem is ez a délután, őnekik egész óceán: benne dőzsölnek, rajta ringnak, méztől s fűszertől részegen: repülő lelkek táncos gyönyörétől repül s táncol a végtelen. Jönnek a lepkék… Lent a fűben rab hernyó mászik s fal bután; de féreg-élete után – már látom – felszáll üdvözülten, indul a tündér égbe, fel, – s eszembe jut a nagy hernyó, az ember, s a vég, melyre jutnia kell. És látom: én vagyok a féreg, aki örökké lent marad, csak a látás s a gondolat lidérce tör bennem az élet mocskain s az anyagon át, – s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy, testi megváltás, túlvilág?! Hol vagy, könnyűség?! Csoda kéne és csoda nincs… Libeg-lobog a rét, s én, a kitagadott, csak nézem a néma zenére táncoló, boldog lelkeket, reménytelenül, ahogy ahhoz illik, ki nehéz sárból vétetett.