Nyári hajnal
(egy verseskönyv olvasása után)
| Becsuktam a könyvedet, nincs tovább. |
| mint elhagyott tájak a hazatért |
| utas körül, úgy ködlenek, |
| új verseidet olvastam, barátom, |
| este tíztől hajnali háromig. |
|
| Most ébredek. S már hallom újra, látom, |
| amit nem láttam az előbb: |
| ágyam fejénél vigyázni a villanyt, |
| kis órámban a ketyegő időt; |
| a valóság magánya visszahódít |
| és ami egy volt a fél éjen át, |
| most kettéválik és mint két kisértet, |
| nézi egymásban két élet magát. |
|
| És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, |
| hogy elvesztettél s elvesztettelek. |
| Csak magamat tudtam méltónak hozzád |
| és hozzám méltónak csak tégedet. |
| Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, |
| mondd, mért őrizzük frissnek a sebét? |
| Ami akkor, rég történt, tévedés volt, |
| ami azóta, kín és büszkeség. |
|
| Ami akkor, rég, és azóta történt, |
| dac és gőg nélkül most csak fájni tud; |
| a fájdalom közelhoz, s a melegség, |
| a régi melegség szívemre fut: |
| most úgy érezlek, ahogy magam érzem, |
| s a valóságot nem, nem, nem hiszem, |
| és eljátszom, folytatom életünket, |
| úgy, ahogy kellett volna hogy legyen: |
|
| a tizenöt év mi volt, nem tudom már, |
| csak ez a perc él, mely visszahozott: |
| Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok, |
| hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! – |
| Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok… |
| Itt vagy… De hisz ez oly természetes! |
| Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy |
| és csak a tegnap folytatása ez. |
|
| Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom |
| ez az egész… Csak vers!… De az se bánt… |
| Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ |
| magam mondom, mintha te mondanád… |
| Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal… |
| Fel kéne kelni… S amit álmodok, |
| úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva |
| kint az erkélyen várjuk a napot. |
|
|
|