Kaland

Ahogy kiléptem a kapun, nyakamhoz simult valami, hátulról, puhán, melegen, mint egy szerető karjai, mint egy jókedvű szerető, aki, ha van is rá tanu, megölel és megcsókol és azt mondja: ne légy szomorú! Valaki megcsókolt, s noha biztosra vettem, hogy kacér támadóm csak a szél lehet, a bolond áprilisi szél, hátranéztem. S mert az a csók olyan élő volt, igazán csöppet se lepett volna meg, hogyha valami földi lány állt volna ott, a levegő egy szökött tündére, aki megúnta égi életét s velem akar kikezdeni. Hátranéztem, és persze hogy nem volt ott semmiféle lány. Vagy mégis, magam se tudom, valaki mégis volt talán, mert örvénylett a nap, a fény, s egy percre furcsa vonalak villantak meg a levegő átlátszó szoknyája alatt – s megint hozzám simult a szél s valamit fülembe sugott, azt, hogy még mindig szemtelen, még mindig fiatal vagyok.