Csirkék

Borotválkozva ültem épp a kádban, mikor ordítva és lelkendezve jött Lóci hozzám: – Borzasztó! – s mutatta, a kés hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta, torkom ujjával szelve át, – így ni!… mikor ott kint Mariska elvágta a csirke nyakát! – – Borzasztó! – sírt a gyerek újra. – Szegény kis csirke! – zokogott s titkos tetszését szánalommal keverve részletezte, hogy hogy rugkapált a szegény csirke s hogy most jön majd a második és hogy ő soha húst ezentúl, soha csirkehúst nem eszik. – Érdekes is volt, – mondta aztán, s nekem elszorult a szivem s kezemben megállt a borotva, mert elképzeltem hirtelen, hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán van is?… Van!… Vannak szörnyeteg óriások!… S már Lóci torkán s magamén láttam késüket és már csak roppant messzeségből hallottam a gyerek szavát: – Tudod, apu, mikor megölték, nem a szívem volt, ami fájt, hanem – mondta – valami itt bent a torkom szorította meg! – A hang elnémult, én meg arra gondoltam, hogy öreg leszek s jön az Idő, egy óriás Kéz… És ekkor behangzott a vad rikácsolás, amit a másik csirke csapott a kés alatt, és Lóci szörnyűködve újra rohant már, könny ült a szemén: – Borzasztó! Várjon meg, Mariska, hadd lássam, hogy hal meg szegény!