Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről Lóci kedvence, az apám. Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz, hogy délelőtt és délután tőle visszhangzott az egész ház és én már féltem egy kicsit, hogy itt hiába az okos szó, itt már csak a terror segít. Apám, látva, hogy unokája hogy a nyakamra nő, talán nevetett magában az ifjabb ügyetlen apán, a fián, s ha nem is gondolt vissza arra az időre, mikor velem bánt el, meg akarta mutatni, hogy hogy nevelnek helyesen, s mondott valamit a gyereknek, fél-tilalmat és fél-panaszt… Semmi szörnyűt, – csak megelőzött, hisz olyasmit vagy ugyanazt mondtam volna esetleg én is… S szavára Lóci dacosan összerezzent, és vele én is, egész úgy, mintha én magam kaptam volna a szemrehányást, a szót, a tiltót, büntetőt, azt, ami oly gyűlöletes volt harmincegy évvel ezelőtt: úgy éreztem: most készülődik ellenem egy más akarat, úgy éreztem: lapulni kell, vagy összetörik a csontomat, és elöntött a keserűség, a gyerekkori fájdalom – – És Lóci felelt: – Csak azért is! Úgy lesz, ahogy én akarom! – És apám szólt: – De nem szabad, mert apu megbüntet!… – Lázadó hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz leszek! csak rossznak lenni jó! – Néztem apámat: énhelyettem játszotta meg, hogy szigorú, és Lócit: s láttam, hogy helyettem lázadt fel szegény kisfiú: helyettem lázadt, s amit egykor nem mertem, most megtette ő, s egyszerre nagyra nyilt, szabadra, előttem a nemhitt jövő, s valamit akartam csinálni, valami bolondot, vigat, ami majd mindent elfeledtet, és szóltam: – Lóci, gyere csak, gyere, kis disznó, megtanítlak röfögni… – Röfögtem neki és Lóci is röfögni kezdett, hogy potyogtak a könnyei, és béke lett és már mosolygott a harminc év kísértete, Lóci játszott s én nem sajnáltam, hogy a napom elment vele.