A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap, kis testéből sütött a láz, nyűgösködött, tűz-víz gyötörte és kinin és borogatás: betegségtől és gyógyulástól egyformán irtózott szegény, mindent kívánt és nem mosolygott se képeskönyvön, se mesén, pedig egy perc, egy percnyi vígasz, ha csak megnyugszik egy kicsit, már álomba ringatta volna teste és lelke kínjait. Végül a rádiót akarta. – Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet úgy szétcsavargált és összevert. – Próbáld meg! – kérte szomorúan… S felzendült valami zene, s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam, Lóci megint babrált vele, megint babrált a rádióval; de most nem bántam és csak az járt eszembe, hogy végre itt van az álomhozó jó vigasz. Lócit persze a rádió is kínjában érdekelte csak, sírt tovább és hányta-vetette magát a takaró alatt, én azonban szerettem volna a gépet megjavítani s addig ütöttem, feszegettem, míg végképp vége lett neki. Csalódva mentem a beteghez, hogy elmarad az öröme; a gyerek sírt, nem is figyelt rám, s az anyja szólt: – Te, Lóci, te, figyelj csak! az apu egészen elrontotta a rádiót! – Lóci felült és megbüvölve ismételte a szörnyü szót, hogy: elrontotta! és: egészen! és rámnézett, hogy igaz-e? Bólintottam, s ő már mosolygott s az anyja szólt – Meg kellene, meg kell az aput verni érte!… Megverjük aput! – szólt megint. – S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! – s felejtett lázat és kinint, és szeme ragyogott, hogy íme kikapok, ha nagy vagyok is, új erőt kapott az örömtől, hogy hibáznak a nagyok is, s elgondolkozva, megnyugodva hálásan nevetett felém és egy kicsit még beszélgettünk és lassan elaludt szegény.