A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van valahol egy mindenható, aki megbünteti, ha rossz és csokoládét hoz, hogyha jó. A nagyurat el is nevezte: – Bagoly! – mondta – ez a neve! – De úgy látszik, rám is hasonlít, mert nagy kerek szemüvege van a bagolynak: legalább is így mesélgeti a gyerek; s akármi történik a házban, az mind a bagoly műve lett. A bagoly vitt el reggel engem és estére ő vitt haza, a baglyot hívtuk, ha nem ízlett a gyereknek a vacsora, s Lóci megtette ezt is, azt is, amit azelőtt semmikép, csak azért, hogy bebizonyítsa külön istene erejét. Nekem nem tetszett a bagoly, de tűrtem némán egy darabig. Tegnap azonban elővettem s faggatni kezdtem a kicsit: – Mondd, Lóci, bagoly igazán van? – – Van hát! – Ismered? – Ismerem! – – De én nem tudok hinni benne, amíg nem látom, hogy milyen! – – Látni fogod! – jött tűzbe erre Lóci, s mérgesen otthagyott; s most a fejét tíz hosszú percig, gondolom, azon törte, hogy hogyan tudna meggyőzni engem, mert végül is előszedett valami fiók fenekéről egy régi rossz szemüveget, s jelentve, hogy a bagoly itt lesz, kiment az erkélyünkre, és már kiáltott is: – Úgye, látod? Itt van az ablaknál! benéz! Épp rád néz! szemüvege is van! Itt a bagoly!… – Elhallgatott, s én láttam, hogy csakugyan ott van, a szemüveges alakot: láttam Lócit átszellemülten, ahogy benézett, komolyan és gőgösen, mint aki érzi, hogy rettentő szerepe van: láttam Lócit tágult szemekkel, sugarasan, mint egy szobor… S szaladtam a másik szobába a hírrel, hogy itt a bagoly, – és Lóci, mire visszatértünk, már bent volt, ugrált, kacagott, s szemében ragyogott az isten, aki a lelkében lakott.