Téli este

Lócika megjött, hároméves, a szél kicsípte, friss, piros, veti mackóját s magyarázza, hogy nincs odaki semmi rossz, és füstöl a ló orra, és ő nem borult fel a ródlival, s az ablaknál ölembe mászik s kinéz és szól: – Csak az a baj, hogy korán kellett hazajönni! – s mesél és nézi csillogó szemmel, hogy táncoltatja ott kint fehér pillangóit a hó. Mesél, s én érzem, gyönge szíve a kezem alatt hogy dobog, és egy őzike jut eszembe, erdő és erős farkasok, és háború, és védtelenség, s mindaz, amit hazajövet láttam az utcákon, s amit ti, ti is tudtok mind, emberek: mind ami kín itt van köröttünk s ami már ki se mondható, mert ami még kimondható, már az is csak irtózni jó. …Mi lesz, őzike?… A gyerek újra tapsol: – Apu, de szép a tél! – Jó volna hinni, néki hinni, aki nem tudja, mit beszél.