A szomorú tavaszhoz

A napnak, ha kibúvik, már melege van, járunk a tavaszban, hegynek visz utam; a tavasz didereg még, rejtekezik, de fölverjük tar lugasait, s megyünk, szaladunk völgynek le, megint föl: örülni tanulok a gyerekeimtől. A kicsi, a nagy itt van velem, vágják a sarat istentelen, szájuk egy percre nem állna be, érzik, oda már a tél ereje s hogy bár a táj még pusztaság, szürkén is itt van az új világ. Igazatok van, gyerekek, felejtsük a szép halált, a telet: a föld maszatos most, porhanyó, csak sár födi, piszkos rongytakaró, de jobb ez a sár, mint a büszke palást, mely födte fehéren a pusztulást. A nap tüze egyre melegebb, futkos, viháncol a két gyerek: hol az a tavasz? mért szégyenkezik? Minden bokorban azt keresik, itt vannak, ott és mindenütt, Isten se bírna már velük. S az Ördögormon a csárda felett én is kiáltok: – Jőjj, kikelet! Hozzád jöttem ki, jőjj, kis, csupasz, szomorú tündér, szürke tavasz! Repülj, gyere, kísérj völgynek le, megint föl: tanulj meg örülni a gyerekeimtől!