A vége

Múlik a nyár, és lassan észretérsz, és a vége az, hogy megméred a nőt, a vége az, hogy már sehogysem érted, hogy lehettél oly őrült azelőtt, a vége az, hogy mint egy másik állat- fajtát, úgy nézed, van belőle sok, szakítasz vagy megalkuszol vele, mert nincs időd rá és üdvét unod.   De addig izegsz és mozogsz   és semmi sem elég,   és „Meghalok!” és „Csak te” és   „Csak ő!” és tönkremégy,   és „Mennyország!” és tönkremégy,   „Csak ő!” és tönkremégy,   részegen őrjöngsz ég felé   és a pokolba mégy. Múlik a nyár és végül visszaadnád a pénzt, Nagyúr, tíz évért! tíz napért! egyért! amit raboltál, visszaadnád, Disznófejű! már egyetlen napért! A vég az lesz, hogy kár volt szakadatlan a hecc, a harc, hogy még, még több legyen! A vége az, hogy irgalmat szeretnél s pusztulsz hajszoltan és könyörtelen.   De addig izegsz és mozogsz,   seregek ura vagy,   rabokon csattog ostorod,   de rád is visszacsap,   az ostor visszacsap, Nagyúr,   a hajsza visszacsap,   rabokat hajszolsz, Fáraó,   s a hajsza rabja vagy. Múlik a nyár és megúnod a tettet és megúnod a gondolatokat és megúnod útálni, amit útálsz, és a kétely jó orvosságot ad, és megérted, hogy csak a Van a törvény, s magad ura, csöndes ura leszel, s ha beül hozzád, a politikából az ember és nem az „igaza” kell.   De addig izegsz és mozogsz,   „Itt Ököl!” – „Itt az Agy!”   Öklöd agy és agyad ököl   és mindkettő te vagy,   agy és ököl s azonkivül   az igazság te vagy,   az igazság s azonkivül   a megváltó te vagy. Múlik a nyár, s mindennek az a vége, hogy épül már benned a temető, s minden úrnál nagyobb úr a gyomorsav, a vérnyomás, a vese, a tüdő, az élő mindenségből egyre jobban kis életedre szűkül a világ, szívedre szűkül és lassan kihűti a vég s a vég előtti árvaság.   De addig izegsz és mozogsz   s nevetsz a véneken   és szíved üteme szerint   dobog a végtelen,   múlik a nyár és azt hiszed,   te vagy a végtelen,   a földi Tízezer Dolog   s az örök végtelen. A vége… vége… – Eh, de már elég volt! Ha nem használsz, mit károgsz, rémület? Múlik a nyár, múlik… De még ma itt van! lobog a lomb, a fecske csicsereg!… Mért légy okosabb mint ők? Van szerencse, s ha nincs is, ember, ne sajnáld magad! Hagyd a véget és sütkérezz, bogárként, a nyár óriás szemei alatt!   Szörnyű a vég, szörnyű ez az   egész izgága hecc!   Légy bolond és örülj neki,   hisz jobbat nem tehetsz,   nem tehetsz többet, cimbora   többet sohse tehetsz,   szörnyű a vég, – örülj, bolond,   bölcsebbet nem tehetsz!