Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák, a nap mily gyorsan elsuhan, reggel indulok pénzt keresni s mire megjövök, este van. Kislányomat már alig látom, szinte ünnepnap, hogyha lát, máskor csak hang a telefonban… S ez így megy egész héten át, így megy ez hónapokon át, és nem érek már rá semmire, szeretném még megírni ezt-azt, de senkinek sem érdeke, csak énnekem, hogy megmaradjak… Költészet, álmok… Szép szavak! Éppúgy küszködöm a világban, mint akármilyen más anyag, mint egy kis féreg, egy fa, egy ló, és tudom: kár minden panasz: csak az igazi tragédia, ami egy kutyának is az. Szörnyű, hogy szaladnak az órák, a napok, hetek, évre év; nézem, hogy építi a romlás bennem is gyönyörű müvét, de a rossznál már fontosabb lett az a sok félelmes csoda, amit lassan feltár előttem a világ fekete ura. Tudtam én, mondtam régen is már, hogy ő, a rossz, az igazi, hogy egyre tökéletesebbek a sátán műremekei, – mondtam én! sírtam, átkozódtam, s voltam kárörvendő tanu, de most már csak látvány szememnek az egyetemes háború: fáradtan, révedezve nézem, hogy nap nap után hogy rohan: huszonnégy óra a jövendő és az is oly bizonytalan. Már csak a pihenésre vágyom, magamat elfelejteni, értelmetlen ellenkezésből pár kolduson segíteni, és befordulni a sötétbe – – – ahogy most mindjárt megteszem, most, mikor éjfélkor az ágyban elnézek az életemen: mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. – A gyerekeim alszanak. Felülről, mint egy óriás szem, nézem hidegen magamat, és talán nem is vagyok ember… És a lámpát lecsavarom s beföd a győzelmes sötétség, az űr, a puha sírhalom, és megpróbálok elaludni… Sötét a mindenség, sötét, (a Nap is csak egy lámpa benne, mint az enyém, mely már nem ég). – Sötét a mindenség… Aludjunk… Elfogy a vers lélegzete… Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze, kinek hogy tetszik, maga be.