Mindennap valaki

Meghalt! – szinte dörren a hír, hozza ujság vagy telefon, úgy jön, mint egy puskalövés, élesen, kurtán, szárazon. Meghalt! – mindennap jön a hír s egyre több barát esik el a nagy csapatból, amelyet valaki folyton tizedel. Meghalt! – Be más volt a halál, mely régen, legelőször ért, szegény Rózsika húgomé, aki csak tíz hónapig élt; az a halál még mese volt, titokzatos és szomorú, nem is tudtam megérteni én, az ötéves kisfiú. Épp ami a leggonoszabb, azt nem tudtam megérteni, s volt ünnep, hogy takarja, dísz, volt ég s voltak angyalai. Aztán eltelt huszonhat év s meghalt Hajnalka, nagy hugom. Akkor már más volt a halál: meztelen, nyugodt borzalom. Akkor már más volt a halál: szörnyű volt, mert természetes; nem leplezte, hogy titka nincs, nem szónokolt tetteihez; akkor már az volt, ami ma, tudta, hogy a tény épp elég: fölényes volt, mint egy nagyúr, és egyszerű, mint egy pribék. Meghalt! – egyre sűrűbb a hir, hozza ujság vagy telefon. Öregszem, sok az ismerős, és csak a vállamat vonom; tehetetlen iszonyomat letagadom, annyira fáj, mégis érzem, hogy rab vagyok, rab, aki kivégzésre vár. Mindig meghalok egy kicsit, amikor meghal valaki; s nem értem, életét a vén, a legvégét, hogy bírja ki: egyre biztosabb, ami jön, egyre kisebb a maradék… Halál… Lesz-e hozzá erőm, hogy kivárjam a magamét?!