Öreg barátaimhoz

Hagyjuk már, unom a vitát, keserű nekem ez a harc. Kezedben van a hatalom, az történik, amit akarsz. Vitatkozunk, öreg barátom, itt ülök most is köztetek; és sokszor szédülök a dühtől, pedig szeretlek titeket, és ti is rémüldöztök, és fáj látni, hogy ti, vagy az apám, mint valami furcsa bolondra úgy néztek hüledezve rám. Nem értjük egymást. Más izekkel etet a föld és az idő. S mégsem a különbség a fontos, oly rettenetes a jövő. Én jobban látom a jövőt, most én tudom, hogy mit mond a jel; jön a jövő és úgy csinál majd mindent, ahogyan neki kell. Én vitázom, de ő cselekszik, mint a hóhér, egyszerüen: az idő durvábban befogja a szátokat, mint ti nekem. Mért ellenkezel hát, barátom? Mért nem hagyod, hogy én tegyek? A halál szörnyű, buta érve különb? okosabb? kedvesebb? Megjön minden, amit akartam, de én nem örülök neki; az igazi diadalt mindig a legbutább érv vívja ki. Most értem vív, ami Van és Lesz, mégsem tetszik a fegyvere: koponyátokra zúg a csontkéz s az enyém is recseg bele. De talán mégis így van ez jól, isteni mindig, ami Van. Öreg barátaim, siratlak, s veletek siratom magam.