Öreg barátaimhoz

Hagyjuk már, unom a vitát,
keserű nekem ez a harc.
Kezedben van a hatalom,
az történik, amit akarsz.
Vitatkozunk, öreg barátom,
itt ülök most is köztetek;
és sokszor szédülök a dühtől,
pedig szeretlek titeket,
és ti is rémüldöztök, és fáj
látni, hogy ti, vagy az apám,
mint valami furcsa bolondra
úgy néztek hüledezve rám.
Nem értjük egymást. Más izekkel
etet a föld és az idő.
S mégsem a különbség a fontos,
oly rettenetes a jövő.
Én jobban látom a jövőt, most
én tudom, hogy mit mond a jel;
jön a jövő és úgy csinál majd
mindent, ahogyan neki kell.
Én vitázom, de ő cselekszik,
mint a hóhér, egyszerüen:
az idő durvábban befogja
a szátokat, mint ti nekem.
Mért ellenkezel hát, barátom?
Mért nem hagyod, hogy én tegyek?
A halál szörnyű, buta érve
különb? okosabb? kedvesebb?
Megjön minden, amit akartam,
de én nem örülök neki;
az igazi diadalt mindig
a legbutább érv vívja ki.
Most értem vív, ami Van és Lesz,
mégsem tetszik a fegyvere:
koponyátokra zúg a csontkéz
s az enyém is recseg bele.
De talán mégis így van ez jól,
isteni mindig, ami Van.
Öreg barátaim, siratlak,
s veletek siratom magam.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]