Itt vagy itthon!

Szinte roskadnak a gyümölcsfák, fekszem hűs lugasuk alatt, mindegyik egy kis zöld menyország, és nézem a madarakat. Dél óta fekszem mozdulatlan, csak a szemem jár szerteszét; rigó rebben, vele röpűlök, fütyül, fütyülöm énekét. Fölöttem egy kis cinke végzi légtornász mutatványait, új diót bont amott a harkály, a fecske rajban búcsuzik. Suhogva, zengve, csicseregve ujjong körül a délután; az undor elől menekültem s megváltó béke várt reám. Az ember elől menekültem, hívtak a madarak, a fák, és most lassan kilop magamból e füttyös, tiszta túlvilág. Mintha süllyednék, vagy repülnék, oly könnyű vagyok, oly nehéz, minden érzékemet behúnyja a csodálkozó feledés. Mintha halálom volna, oly nagy e boldogság, oly igazi: nem bírja el gyönyörüségét, olyan új s idegen neki: és költöget: alvó zenéje az éber szókat keresi: boldogság, hogy lehetne mindezt valakinek elmondani: valakinek, a hihetetlent, valakinek, akárkinek, nem is szóval, – egy szembe nézni, megfogni némán egy kezet! S mint mikor egy szomoru ember, kit jó hír nem várt sohasem, sírni kezd valami örömtől boldogan és gyerekesen, vagy, mint ha fojt a megdagadt szív s indul az oldó áradás, hirtelen felébreszt egy édes és nyugodt megaláztatás: az ember elől menekültem és mikor kellett valaki, mégis csak az embert idézték lelkes magányom szavai. Kétszer magány, hogy mint magamba, fajtámba is zárva vagyok, gyűlöletes e dupla börtön, de minden más kitagadott: ember vagyok és kell a csorda, oda kell bújni melegért, kell a meggyűlölt rokon-állat, mely valahogy mégis megért. És már megyek, vissza a völgybe. Visznek gyors órák útjai – – Falu; már itt a város; este, emberek, harsog a mozi; olcsó kéj, plakát, rajta démon, amint bugyira vetkezik… – Tetszik, nem tetszik, itt vagy itthon, próbáld meg és légy boldog itt!