Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák, a kutyáitok odakint; ugráltak, fújtak, vicsorogtak, hogy a vendég itt van megint. Majdnem lehúztak örömükben, én meg gyáván s irtózva tűrtem, hogy, míg átvergődöm a kerten, kezemet nyalja a kicsi s minduntalan nyakamba lépjen a nagy, az a borjúnagy Heki. Rettenetesek azok a kutyák, barátságuk is undorít. Ha tudnák, gondoltam, mit érzek, bezzeg nem fogadnának így! Féltem, hazudtam, – mit tehettem? Nevüket mondtam, hízelegtem, hidegrázósan veregettem a hátukat, és szomorú, szomorú volt látni, hogy a szeretet mily vak és hiú. Még most is, mint gonosz kalandtól, hangosan dobog a szivem. Mit akarnak tőlem! Miért kell becsapnom őket becstelen! Hogy tolakodtak, hogy örültek! Nem tudják, hogy ami körülvett: csak szégyenem és szégyenük lett a meggyalázott szeretet, a szeretet, amely nem tudta, hogy kifelé mily szörnyeteg. Szeretni is veszély, barátom. Szánom, szégyellem magamat. Rossz helyt mi is hányszor kináltuk szivünket tíz-húsz év alatt! Más félt tőlünk s mi tolakodtunk, szeretett és mi iszonyodtunk, csaló visszhangok közt ugattunk egymásra, mi meg a világ, mint odaki azok a szörnyetegek, azok a derék, jó kutyák.