Nagyságos úr

Nagyságos úr! – igy titulálnak a szegények s a gazdagok s én egész pontosan tudom, hogy milyen nagy s milyen úr vagyok. Nagyságos úr, – mondom magamnak epésen, – ezt a rongy ruhát már télen is szörnyen utálta s most hordja egész nyáron át? Uram, – mondom, de közbevág a rokkant cipő a lábamon: – Nagyságos úr, mi lesz, ha holnap a talpától elbúcsuzom? Így a cipő; s kaján dühével rám szabadítja társait: a lyukas kalap és a rossz ing s a vén kalap nekem esik s gúnyolni kezd és kiabálni s pénztárcám azt rikoltja, hogy humbug az egész urizálás, mert proli, az hát, az vagyok! S bizony ez így megy szakadatlan: nevetve tüntet ellenem az egész cifra nyomorúság, amiből áll az életem; én meg azt mondom: igaz, úgy van, s élvezem, szinte komiszúl, hogy mint a fába szorult féreg, hogy jajgat a nagyságos úr, hogy feszeng bennem nyomorúltan, míg végül ami, az marad: körülbelül hetven kiló hús meg egy kis bolond akarat. Nagyságos úrnak titulálnak s én jól tudom, hogy mi vagyok; nézem magam s a többi embert és néha egy-egy állatot, disznót, borjút, tekintetes vagy még alábbvaló tehenet, akit, mint majd engem a pondrók, apránkint szépen megeszek: nagyjában olyan vagyok én is és úgy végzem, mint ő, szegény, csak épp nem lógok felakasztva a mészáros kampós szegén.