Nagyanyám

Szigorú, kemény, papi özvegy volt az apai nagyanyám. Sipirc! – így küldött a sarokba, s szeme mint bot ütött reám. Kicsi volt; de roppant tekintély egy félelmes életen át, úgy álltak előtte bajúszos fiai, mint a katonák. Én féltem tőle, menekültem, éreztem, engem nem szeret, s hogy meg ne bántsam, letagadtam előtte rémületemet. Moccanni, mukkanni se mertem, de ő gyűlölt, gyanakodott, és egyszer, hogy bebizonyítsa, mily gonosz unoka vagyok, azt mondta rám, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét. – Így ni, – mutatta s kinyitotta ollója szárát – mindakét szememet egyetlen döféssel próbálta… így ni, a kölyök!… Én elszörnyedve, sírva álltam a felnőtt rokonok között s tiltakoztam, de neki hittek és csak az anyám hitt nekem és bevitt a másik szobába, sírt ő is, együtt sírt velem. Nyolc- vagy kilencéves lehettem, mikor ez történt. Nagyanyám már meghalt és én férfi lettem s néha azt hiszem, hogy talán tévedtem és ő nem is gyűlölt, sok mindent máskép gondolok – – De azt az egyet sohse értem, azt a szörnyű pillanatot, mikor azt mondta… Úgy szeretném a sírjából fölkelteni a rég elporladt öreget, hogy mondja meg, mért kellett neki, mért kellett azt az érthetetlen hazugságot rám fognia, a vádat, melynek iszonyától már nem menekülök soha, mondja meg, hisz megbocsátottam, megbocsátottam érte rég: miért mondta, hogy ki akartam szúrni ollóval a szemét?