Reggeli ének

De jó a fürdőkádban ülni! De jó elhagyni magamat s mégis fölpezsdülni a víz folyékony paplana alatt! De jó a meleg kádban ülni! (Ott ébredek fel igazán.) Negyedórát benne henyélek, borotválkozom, azután mégegyszer kinyujtózom, és ha van még idő, egy darabig fütyülni és dudolni kezdem gyermekkorom zsoltárait, azt, hogy „Perelj, uram!”, meg azt, hogy „Óh, mely sokan vagynak”, – s bizony, ha nem hiszek is már, az emlék végigborzong a hátamon, (az ének s az orgonazúgás még most is a húsomban él, bár rég volt, hogy a Nagytemplomban úgy átjárt, ahogy most a vér), s mikor „ellenségim romlását” ígéri Dávid éneke, mintha egy isten trombitálna, az egész szoba zeng bele. – De jó a fürdőkádban ülni, ülni, átfülni egy kicsit! A víz melege és az ének mindennap megfiatalít, s mikor már rég elmúlt a reggel s dolgozik agyam és kezem, akkor is bennem zeng egész nap az én istentiszteletem, és mint vágy, vagy emlék, velem van valaki, akit nem hiszek; – ha volna, biztosan szeretne, és ha van, hát így is szeret.