Ősapám

Mint a földből a hóvirágot a tavaszi kiváncsiság, előörseit koponyámból az agy kidugta s messze lát. Agyam kiült a homlokomra s lett belőle két barna szem: ő akar tudni valamit, ha a világot nézegetem. Állkapcsom s gyomrom ő csinálta, fülemben a hang neki int, kéjének tolmácsa a húsom, ujjam hegyével ő tapint. Milliárd éven át keverte magában az elemeket, mindent kipróbált s úgy tett mindent, ahogy legjobban lehetett. Az ő műve vagyok. Mikor még ugy éltem, mint az ázalag vagy a pondró, mit ezrivel látsz poshadt vizek tükre alatt: ő már tudta, mi leszek egykor, tudta, hogy ő az ősapám, s most azon töpreng bizonyára, hogy mit fog tenni ezután.