Különbéke

1936

Nincs idő

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,

millió éves a szivem,

ezért van oly nagyon tele,

ezért ver olyan nehezen.

Ez a szív megtanult beszélni

és mindenre emlékezik

és engem persze érdekelne

tudni a történeteit,

mert csak ő ismer igazán, csak

ő tudja, mik a titkai

annak a vén birodalomnak,

mely a nevemet viseli.

Jó volna tudni, elbeszélni,

mit látott, mit mond és miért;

de nincs időm rá: a világ

nem tart el a verseimért.

Milyen kár! mondom eltünődve.

Kinek kár? kérdem. Csak nekem!

És már örülök, ha beszélő

szívemről elfeledkezem.

Ősapám

Mint a földből a hóvirágot

a tavaszi kiváncsiság,

előörseit koponyámból

az agy kidugta s messze lát.

Agyam kiült a homlokomra

s lett belőle két barna szem:

ő akar tudni valamit, ha

a világot nézegetem.

Állkapcsom s gyomrom ő csinálta,

fülemben a hang neki int,

kéjének tolmácsa a húsom,

ujjam hegyével ő tapint.

Milliárd éven át keverte

magában az elemeket,

mindent kipróbált s úgy tett mindent,

ahogy legjobban lehetett.

Az ő műve vagyok. Mikor még

ugy éltem, mint az ázalag

vagy a pondró, mit ezrivel látsz

poshadt vizek tükre alatt:

ő már tudta, mi leszek egykor,

tudta, hogy ő az ősapám,

s most azon töpreng bizonyára,

hogy mit fog tenni ezután.

A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem

mint az ég, mint a gondolat,

és egy sivatag volt alattam,

poros és sáros sivatag.

A sivatag, a nagy, nehéz föld,

aludt és talán álmodott;

s egyszerre csak mozogni kezdett

s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!

– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám

és feltérdelt a föld, a por,

és kitépte magát a sírból

és nőtt és nőtt és lett szobor.

A por felbirkózta magát

másfél vagy két méternyire:

ahogy megindult, két méterrel

a sír fölött volt a feje.

Ment a szobor a sivatagban

(figyeltem mozdulatlanul)

s néha hátranézett a helyre,

oda, ahonnan szabadult,

irtózva nézett az üregre,

s az összezárult nyomtalan,

és ment a szobor, mint akin az

álomkór részegsége van.

Ment a szobor, ment, támolyogva,

a szeme folyton rám tapadt;

és nem fogyott soha körötte

a föld, az örök sivatag.

Valahová el akart jutni,

s már félt és folyton szólitott:

– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,

– mondd, Isten, csakugyan vagyok?

Ment a szobor reggeltől estig

s a sírját látta mindenütt;

s este még egyszer fölnézett rám,

aztán fáradtan lefeküdt.

– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;

s a por megnyilt a por alatt.

És végignyujtózott fölötte

s már nem mozdult a sivatag.

Fölkelni

Rettenetes fölkelni reggel,

száz kézzel húz vissza az ágy;

folytatni kellene a tengert,

a puha, édes éjszakát.

Rettenetes fölkelni reggel

és élni megint józanon.

Pillámon tűszúrások égnek

s meggyógyulnak, ha lehunyom.

Minden porcikám visszavágyik

oda, ahol nincs öntudat.

Egyszer már csupa kényelemből

meg kéne ölnöm magamat.

– Meg hát! – morgom (s felébredek rá), –

meg hát, hisz oly fáradt vagyok!

Mit szólna, ha húznák a sírból,

mit szólna hozzá egy halott?!

Mit szólna! – – És már talpra ugrom,

eh, mindegy, gyorsan fürdeni,

még a kabátot, hol az órám?

egész jó ez a reggeli…

De az szörnyű volt, szörnyü mégis

az a felkelés, az az ágy!

S nyujtózkodva nézek utánad,

álom, te boldog túlvilág.

Reggeli ének

De jó a fürdőkádban ülni!

De jó elhagyni magamat

s mégis fölpezsdülni a víz

folyékony paplana alatt!

De jó a meleg kádban ülni!

(Ott ébredek fel igazán.)

Negyedórát benne henyélek,

borotválkozom, azután

mégegyszer kinyujtózom, és ha

van még idő, egy darabig

fütyülni és dudolni kezdem

gyermekkorom zsoltárait,

azt, hogy „Perelj, uram!”, meg azt, hogy

„Óh, mely sokan vagynak”, – s bizony,

ha nem hiszek is már, az emlék

végigborzong a hátamon,

(az ének s az orgonazúgás

még most is a húsomban él,

bár rég volt, hogy a Nagytemplomban

úgy átjárt, ahogy most a vér),

s mikor „ellenségim romlását”

ígéri Dávid éneke,

mintha egy isten trombitálna,

az egész szoba zeng bele. –

De jó a fürdőkádban ülni,

ülni, átfülni egy kicsit!

A víz melege és az ének

mindennap megfiatalít,

s mikor már rég elmúlt a reggel

s dolgozik agyam és kezem,

akkor is bennem zeng egész nap

az én istentiszteletem,

és mint vágy, vagy emlék, velem van

valaki, akit nem hiszek;

– ha volna, biztosan szeretne,

és ha van, hát így is szeret.

Gyomrok

Ettem. Tíz deka disznósajtot,

kenyeret meg két mandarint.

Az imént már majd összeestem,

de lassan éledek megint.

Dolgoztam, kora reggel óta,

és ideges lettem nagyon,

és csak délután vettem észre,

hogy tulajdonkép mi bajom:

délután négykor vettem észre

zsebemben a tízórait,

s persze rögtön elpusztítottam

a legutolsó falatig.

Milyen jó volt! Mint ha a kályhát

begyujtják, vagy a gépeket,

úgy megmozgat az idegen vér,

úgy fűt az idegen meleg;

s érzem, hogy a világ gyomrában

én is csak egy éhség vagyok

s mint engem ő, úgy fűtök én is

egy másik éhes állatot.

Ettem. Most ő eszik, a gyomrom.

Az ínye élvez, foga rág.

Most rendben vagyunk mindaketten

s egy kicsit rendben a világ.

Nagyanyám

Szigorú, kemény, papi özvegy

volt az apai nagyanyám.

Sipirc! – így küldött a sarokba,

s szeme mint bot ütött reám.

Kicsi volt; de roppant tekintély

egy félelmes életen át,

úgy álltak előtte bajúszos

fiai, mint a katonák.

Én féltem tőle, menekültem,

éreztem, engem nem szeret,

s hogy meg ne bántsam, letagadtam

előtte rémületemet.

Moccanni, mukkanni se mertem,

de ő gyűlölt, gyanakodott,

és egyszer, hogy bebizonyítsa,

mily gonosz unoka vagyok,

azt mondta rám, hogy ki akartam

szúrni ollóval a szemét.

– Így ni, – mutatta s kinyitotta

ollója szárát – mindakét

szememet egyetlen döféssel

próbálta… így ni, a kölyök!…

Én elszörnyedve, sírva álltam

a felnőtt rokonok között

s tiltakoztam, de neki hittek

és csak az anyám hitt nekem

és bevitt a másik szobába,

sírt ő is, együtt sírt velem.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem,

mikor ez történt. Nagyanyám

már meghalt és én férfi lettem

s néha azt hiszem, hogy talán

tévedtem és ő nem is gyűlölt,

sok mindent máskép gondolok – –

De azt az egyet sohse értem,

azt a szörnyű pillanatot,

mikor azt mondta… Úgy szeretném

a sírjából fölkelteni

a rég elporladt öreget, hogy

mondja meg, mért kellett neki,

mért kellett azt az érthetetlen

hazugságot rám fognia,

a vádat, melynek iszonyától

már nem menekülök soha,

mondja meg, hisz megbocsátottam,

megbocsátottam érte rég:

miért mondta, hogy ki akartam

szúrni ollóval a szemét?

Nagyságos úr

Nagyságos úr! – igy titulálnak

a szegények s a gazdagok

s én egész pontosan tudom, hogy

milyen nagy s milyen úr vagyok.

Nagyságos úr, – mondom magamnak

epésen, – ezt a rongy ruhát

már télen is szörnyen utálta

s most hordja egész nyáron át?

Uram, – mondom, de közbevág a

rokkant cipő a lábamon:

– Nagyságos úr, mi lesz, ha holnap

a talpától elbúcsuzom?

Így a cipő; s kaján dühével

rám szabadítja társait:

a lyukas kalap és a rossz ing

s a vén kalap nekem esik

s gúnyolni kezd és kiabálni

s pénztárcám azt rikoltja, hogy

humbug az egész urizálás,

mert proli, az hát, az vagyok!

S bizony ez így megy szakadatlan:

nevetve tüntet ellenem

az egész cifra nyomorúság,

amiből áll az életem;

én meg azt mondom: igaz, úgy van,

s élvezem, szinte komiszúl,

hogy mint a fába szorult féreg,

hogy jajgat a nagyságos úr,

hogy feszeng bennem nyomorúltan,

míg végül ami, az marad:

körülbelül hetven kiló hús

meg egy kis bolond akarat.

Nagyságos úrnak titulálnak

s én jól tudom, hogy mi vagyok;

nézem magam s a többi embert

és néha egy-egy állatot,

disznót, borjút, tekintetes vagy

még alábbvaló tehenet,

akit, mint majd engem a pondrók,

apránkint szépen megeszek:

nagyjában olyan vagyok én is

és úgy végzem, mint ő, szegény,

csak épp nem lógok felakasztva

a mészáros kampós szegén.

Tragédia

Mire levágták, már halott volt.

Ismertem, mint kisgyereket.

„Aranyszájú pap” fia volt, és

pokolnál mélyebbre esett.

Az útja… De hagyjuk… A végén

ivott, folyton, és csak rumot,

s már annak a nőnek se kellett,

akivel egy ágyban lakott…

„Csak most még, Rózsi, megigérem…”

– szakadtak részeg könnyei –

„ígérem…” – Tudta, hogy hiába:

ember már nem hisz őneki,

tudta, mi az, mikor a gyönge

bűnözik egy életen át;

s kiment az udvari klozetra

és felakasztotta magát.

Mikor levágták, már halott volt.

Hogy bámult a nyomortanya!

Így halt meg unokaöcsém,

az aranyszájú pap fia.

Találkozás

Jó így, csavarogni, néha,

üres napokon át,

lisztfehér országutakon

nyelem a nyár porát,

cigány vagyok, mögöttem

a rend meg a gond;

mért ne lehetne az ember

néha bolond?

Bolond, nem bolond, fene bánja,

a fáradság is jólesik,

bandukoltam az orrom után

reggeltől estelig.

Szederrel várt ebédre a hegy,

mikor megmásztam a tetőt,

s délután tökszárból faragtam

jókedvű röfögőt.

Csavargó lettem, az ember elől,

a város elől szökevény,

boldogan dőltem le aludni

egy szalmakazal tövén,

messze komondor ugatott,

még feleltem neki,

s büszkén álmodtam, hogy kutyának is

volnék valaki.

Szuszogás keltett föl… Előttem egy

kövér, fekete koca áll,

falja a földet, meg a ganéjt,

amit maga csinál.

Rámnéz. Nézek rá. Reng a húsa.

Micsoda ronda gép!

S egyszerre mégis megkivánom

a disznópecsenyét.

Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,

a kutyáitok odakint;

ugráltak, fújtak, vicsorogtak,

hogy a vendég itt van megint.

Majdnem lehúztak örömükben,

én meg gyáván s irtózva tűrtem,

hogy, míg átvergődöm a kerten,

kezemet nyalja a kicsi

s minduntalan nyakamba lépjen

a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,

barátságuk is undorít.

Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,

bezzeg nem fogadnának így!

Féltem, hazudtam, – mit tehettem?

Nevüket mondtam, hízelegtem,

hidegrázósan veregettem

a hátukat, és szomorú,

szomorú volt látni, hogy a

szeretet mily vak és hiú.

Még most is, mint gonosz kalandtól,

hangosan dobog a szivem.

Mit akarnak tőlem! Miért kell

becsapnom őket becstelen!

Hogy tolakodtak, hogy örültek!

Nem tudják, hogy ami körülvett:

csak szégyenem és szégyenük lett

a meggyalázott szeretet,

a szeretet, amely nem tudta,

hogy kifelé mily szörnyeteg.

Szeretni is veszély, barátom.

Szánom, szégyellem magamat.

Rossz helyt mi is hányszor kináltuk

szivünket tíz-húsz év alatt!

Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,

szeretett és mi iszonyodtunk,

csaló visszhangok közt ugattunk

egymásra, mi meg a világ,

mint odaki azok a szörnyetegek,

azok a derék, jó kutyák.

Komédia

Ő parancsolt, én meg vitáztam,

ő győzött és vesztettem én.

Így ment ez sokáig, de most már

túljárok a világ eszén.

Add meg, muszáj, mondtam magamnak,

add meg, ami az ördögé,

s amit megmenthetsz, azzal indulj

igazi céljaid felé!

És megfogadtam a tanácsot

és lettem könnyű és szabad,

beállítottam a helyemre

kulinak az árnyékomat,

megbékültem a butasággal

és teszem, amit tenni kell,

nincs rá időm, hogy nyomorult kis

csetepatékban múljak el,

és íme, bírom, egyre jobban

bírom ezt a komédiát,

s már egész jól megférünk, én és

árnyékom ura, a világ:

ha tetszem neki, mosolyogva

meghajlok s fütyülök reá,

s ha leszamaraz, hódolattal

visszabődülök, hogy: I-á!

Itt vagy itthon!

Szinte roskadnak a gyümölcsfák,

fekszem hűs lugasuk alatt,

mindegyik egy kis zöld menyország,

és nézem a madarakat.

Dél óta fekszem mozdulatlan,

csak a szemem jár szerteszét;

rigó rebben, vele röpűlök,

fütyül, fütyülöm énekét.

Fölöttem egy kis cinke végzi

légtornász mutatványait,

új diót bont amott a harkály,

a fecske rajban búcsuzik.

Suhogva, zengve, csicseregve

ujjong körül a délután;

az undor elől menekültem

s megváltó béke várt reám.

Az ember elől menekültem,

hívtak a madarak, a fák,

és most lassan kilop magamból

e füttyös, tiszta túlvilág.

Mintha süllyednék, vagy repülnék,

oly könnyű vagyok, oly nehéz,

minden érzékemet behúnyja

a csodálkozó feledés.

Mintha halálom volna, oly nagy

e boldogság, oly igazi:

nem bírja el gyönyörüségét,

olyan új s idegen neki:

és költöget: alvó zenéje

az éber szókat keresi:

boldogság, hogy lehetne mindezt

valakinek elmondani:

valakinek, a hihetetlent,

valakinek, akárkinek,

nem is szóval, – egy szembe nézni,

megfogni némán egy kezet!

S mint mikor egy szomoru ember,

kit jó hír nem várt sohasem,

sírni kezd valami örömtől

boldogan és gyerekesen,

vagy, mint ha fojt a megdagadt szív

s indul az oldó áradás,

hirtelen felébreszt egy édes

és nyugodt megaláztatás:

az ember elől menekültem

és mikor kellett valaki,

mégis csak az embert idézték

lelkes magányom szavai.

Kétszer magány, hogy mint magamba,

fajtámba is zárva vagyok,

gyűlöletes e dupla börtön,

de minden más kitagadott:

ember vagyok és kell a csorda,

oda kell bújni melegért,

kell a meggyűlölt rokon-állat,

mely valahogy mégis megért.

És már megyek, vissza a völgybe.

Visznek gyors órák útjai – –

Falu; már itt a város; este,

emberek, harsog a mozi;

olcsó kéj, plakát, rajta démon,

amint bugyira vetkezik…

– Tetszik, nem tetszik, itt vagy itthon,

próbáld meg és légy boldog itt!

Öreg barátaimhoz

Hagyjuk már, unom a vitát,

keserű nekem ez a harc.

Kezedben van a hatalom,

az történik, amit akarsz.

Vitatkozunk, öreg barátom,

itt ülök most is köztetek;

és sokszor szédülök a dühtől,

pedig szeretlek titeket,

és ti is rémüldöztök, és fáj

látni, hogy ti, vagy az apám,

mint valami furcsa bolondra

úgy néztek hüledezve rám.

Nem értjük egymást. Más izekkel

etet a föld és az idő.

S mégsem a különbség a fontos,

oly rettenetes a jövő.

Én jobban látom a jövőt, most

én tudom, hogy mit mond a jel;

jön a jövő és úgy csinál majd

mindent, ahogyan neki kell.

Én vitázom, de ő cselekszik,

mint a hóhér, egyszerüen:

az idő durvábban befogja

a szátokat, mint ti nekem.

Mért ellenkezel hát, barátom?

Mért nem hagyod, hogy én tegyek?

A halál szörnyű, buta érve

különb? okosabb? kedvesebb?

Megjön minden, amit akartam,

de én nem örülök neki;

az igazi diadalt mindig

a legbutább érv vívja ki.

Most értem vív, ami Van és Lesz,

mégsem tetszik a fegyvere:

koponyátokra zúg a csontkéz

s az enyém is recseg bele.

De talán mégis így van ez jól,

isteni mindig, ami Van.

Öreg barátaim, siratlak,

s veletek siratom magam.

Mindennap valaki

Meghalt! – szinte dörren a hír,

hozza ujság vagy telefon,

úgy jön, mint egy puskalövés,

élesen, kurtán, szárazon.

Meghalt! – mindennap jön a hír

s egyre több barát esik el

a nagy csapatból, amelyet

valaki folyton tizedel.

Meghalt! – Be más volt a halál,

mely régen, legelőször ért,

szegény Rózsika húgomé,

aki csak tíz hónapig élt;

az a halál még mese volt,

titokzatos és szomorú,

nem is tudtam megérteni

én, az ötéves kisfiú.

Épp ami a leggonoszabb,

azt nem tudtam megérteni,

s volt ünnep, hogy takarja, dísz,

volt ég s voltak angyalai.

Aztán eltelt huszonhat év

s meghalt Hajnalka, nagy hugom.

Akkor már más volt a halál:

meztelen, nyugodt borzalom.

Akkor már más volt a halál:

szörnyű volt, mert természetes;

nem leplezte, hogy titka nincs,

nem szónokolt tetteihez;

akkor már az volt, ami ma,

tudta, hogy a tény épp elég:

fölényes volt, mint egy nagyúr,

és egyszerű, mint egy pribék.

Meghalt! – egyre sűrűbb a hir,

hozza ujság vagy telefon.

Öregszem, sok az ismerős,

és csak a vállamat vonom;

tehetetlen iszonyomat

letagadom, annyira fáj,

mégis érzem, hogy rab vagyok,

rab, aki kivégzésre vár.

Mindig meghalok egy kicsit,

amikor meghal valaki;

s nem értem, életét a vén,

a legvégét, hogy bírja ki:

egyre biztosabb, ami jön,

egyre kisebb a maradék…

Halál… Lesz-e hozzá erőm,

hogy kivárjam a magamét?!

Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,

a nap mily gyorsan elsuhan,

reggel indulok pénzt keresni

s mire megjövök, este van.

Kislányomat már alig látom,

szinte ünnepnap, hogyha lát,

máskor csak hang a telefonban…

S ez így megy egész héten át,

így megy ez hónapokon át, és

nem érek már rá semmire,

szeretném még megírni ezt-azt,

de senkinek sem érdeke,

csak énnekem, hogy megmaradjak…

Költészet, álmok… Szép szavak!

Éppúgy küszködöm a világban,

mint akármilyen más anyag,

mint egy kis féreg, egy fa, egy ló,

és tudom: kár minden panasz:

csak az igazi tragédia,

ami egy kutyának is az.

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,

a napok, hetek, évre év;

nézem, hogy építi a romlás

bennem is gyönyörű müvét,

de a rossznál már fontosabb lett

az a sok félelmes csoda,

amit lassan feltár előttem

a világ fekete ura.

Tudtam én, mondtam régen is már,

hogy ő, a rossz, az igazi,

hogy egyre tökéletesebbek

a sátán műremekei, –

mondtam én! sírtam, átkozódtam,

s voltam kárörvendő tanu,

de most már csak látvány szememnek

az egyetemes háború:

fáradtan, révedezve nézem,

hogy nap nap után hogy rohan:

huszonnégy óra a jövendő

és az is oly bizonytalan.

Már csak a pihenésre vágyom,

magamat elfelejteni,

értelmetlen ellenkezésből

pár kolduson segíteni,

és befordulni a sötétbe – –

– ahogy most mindjárt megteszem,

most, mikor éjfélkor az ágyban

elnézek az életemen:

mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. –

A gyerekeim alszanak.

Felülről, mint egy óriás szem,

nézem hidegen magamat,

és talán nem is vagyok ember…

És a lámpát lecsavarom

s beföd a győzelmes sötétség,

az űr, a puha sírhalom,

és megpróbálok elaludni…

Sötét a mindenség, sötét,

(a Nap is csak egy lámpa benne,

mint az enyém, mely már nem ég).

– Sötét a mindenség… Aludjunk…

Elfogy a vers lélegzete…

Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze,

kinek hogy tetszik, maga be.

A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet

s egy Óriás lépett elém.

– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –

– Rabszolga, – válaszoltam én.

– Kinek a szolgája? – A Földé! –

mondtam vad gyűlölettel. Ő

erre fölvett a tenyerébe

és: – Ne félj, – súgta, – a jövő

majd megszabadít zsarnokodtól,

csak őrizd jól a titkomat:

népem, a Vas-Nép, lázadásra

készülődik a föld alatt! –

Ezt mondta a Vas-Óriás és

eltűnt… Én kínlódtam tovább,

túrtam a földet s átkozódtam

száz hosszú, hosszú éven át,

s reménykedve s csalódva néztem,

a lélektelen, lomha, vak

hadak hogy hevernek a földön,

kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,

erősek, engedelmesek,

ekének, ásónak, kapának

mind ideadják testüket,

de láttam azt is, hogy maguktól

nem tudnak megmoccanni se,

láttam, e halott nép az élő

Földet nem győzi soha le.

Hívtam hát ujra a Vezért, az

Óriást, s elmondtam neki,

hogy mi kell még és hogy lehetne

a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett

és, lassan, szólt: – Ha igazán

gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor

mégis mi győzünk! – Azután

elmondta, hogy mi lesz a dolgom…

Elmondta… S én, a lázadó,

boldogan követtem parancsát

és tettem, ami neki jó:

cipeltem az égő pokolból,

föl, föl, cipeltem fekete

népét, tűzben nemesitettem,

szikrát lobbantottam bele,

fegyvert gyártottam és bilincset,

emeltem neki várakat,

megtanítottam szállni, úszni

a föld felett s a víz alatt,

szörnyű csodákra tanitottam

és szörnyű hatalomra őt, –

még száz év, és rettenve hátrált

a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre,

csak ekkor vettem észre, hogy

mialatt a régit levertem,

a Vas új igába fogott:

én vagyok az ő keze, lába,

velem nyúl a világon át,

velem rakatja emeletekké,

gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,

már csak egy műszere neki,

már beszél: azt mondja: az embert

magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő

szervez, kereskedik, kifoszt,

ő akar s az én szerepem csak

az, amit érdeke kioszt:

az anyag él és háborúkat

indít föld alatt, föld felett, –

a bilincs rámcsap és maguktól

dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva, megidéztem

harmadszor is az Óriást.

Megjött. Féllába Moszkva földjén,

a másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe

vett újra és szólt: – No, mi kell? –

– Becsaptál! – és elpanaszoltam,

hogy népe hogy bánt velem el.

Átkoztam a földet, a gépet,

a régi és új zsarnokot.

– Akié a gép, azé az ember! –

dühöngtem és ő kacagott.

Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy

most a te rabszolgád leszek?

– Te mondád! – felelt ő nyugodtan

és elfújt, mint egy porszemet.

Szégyen

Épp akkor léptem ki a kádból,

s ahogy ott álltam meztelen,

véletlenül egy nő nyitott be

hozzám, egy nő, egy idegen.

Fiatal voltam, ő is az volt,

és egész testem elpirult,

a szégyen szennye nyakon öntött

és rám tapadt és lángra gyúlt:

úgy éreztem, hogy tetten értek

valami nagy gyalázatot,

pedig mindössze az derült ki,

hogy az vagyok, ami vagyok.

Az egész csak egy pillanat volt,

véletlen, gonosz pillanat,

s a nő menekült, iszonyodva,

hogy a ház rögtön rászakad.

Menekült szegény, iszonyodva,

hogy ezért még lakolni kell,

én meg ott maradtam a bűnnel,

amit nem is követtem el.

És töprengtem és tiltakoztam

és lassan elfogott a düh,

aztán megúntam és nevettem

s minden jó lett és egyszerű.

Régen történt, van vagy tíz éve.

Mennyi rossz és jó odavan!

Ma már se lélekben, se testben

nem tudom szégyelni magam.

Megoldás

Mikor, mint ma, valami, egy perc,

egy szerencsétlen pillanat

okkal, ok nélkül így elrontja

egy jónak indult napomat,

egyszerre húsz évet öregszem,

szívem dagadt lesz és nehéz

és öngyilkos gondolatokkal

szurkál a kétségbeesés.

Kutya egy állapot… S hiába

mondogatom, hogy ily komisz

és ájult hangulat gyötört már

(hányszor, de hányszor!) máskor is,

hiába biztatom magam, hogy

elmúlik ez is nyomtalan,

tudom már jól tapasztalatból,

hogy egész napom odavan.

Oda bizony, azt a keservit!

Oda egy buta perc miatt!

És egyszerre elönt a méreg

hogy így emésztem magamat,

hogy már félnapja így vergődöm

és felejteni nem tudok –

A mindenségit a szivemnek,

hogy oly érzékeny és konok!

S a düh, ez most, ez az okosság

s az élet egyetlen jele:

erőt ad gyengeségem ellen,

hogy végre elbánjak vele:

káromkodok még egy utolsót

– ez igazán rettenetes –

és megyek, morogva, aludni…

Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,

hogy egy-egy rossz óra alatt

mi minden megfordul fejemben,

mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,

bűnökre – mennyi tévedés! –

majdnem revolvert ad kezembe

a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:

Ilyen voltam, hát mit tegyek?

Akárhogy bánom is ma ezt, azt,

megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltozhatatlan,

amit most már vállalni kell,

azzal vezekeltet a rosszért,

hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:

szeretni, ami emberi –

piszkosságaimból tanultam

másoknak megbocsátani.

Igazság?

Tudtuk, senki se tehetett mást,

de mert akadtak kételyek,

téged is megkérdeztelek:

mind átvilágítottuk egymást

és egyre újabb adalékok

birtokában még legalább

húsz évig vizsgáltuk tovább,

hogy ki milyen és mi miért volt.

Sajnos, akárhogy átbeszéltük

minden részletét, az egész ügy

egyre megfoghatatlanabb;

s én már azt hiszem, bár tagadjuk,

barátaim, hogy sohse tudjuk

meg egymásról az igazat.

A végső harc

Fehér? Vörös? – Fáradt vagyok már

s mosolygok, mint az öregek,

akiket dühös ifjuságom

önző kutyáknak nevezett.

Ráztam a büszke rongyot én is,

hittem, akartam nagyokat,

s most csak az fontos, hogy elektro-

kardiogramom mit mutat.

Most csak az fontos… Az se fontos,

semmi se fontos már nekem:

rossz perceimben kárörömmel

nézek végig az életen.

A harc? Nem „az a harc” a végső!

Más ellenség az igazi!

S ha azt hiszed, hogy tévedek, majd

meggyőznek a sír férgei.

Ami menthető

Megúntam a szomorúságot,

kínozott épp elég soká,

és most mint valami piszokra,

úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,

ahogy kell, ellenségesen:

legkönnyebb szomorúnak lenni

s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig

gyerekeimért dolgozom,

pénzem kevesebb, mint tavaly volt

s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amig élek,

ezen csak rontani lehet,

igyekszem hát kibírni mindent

s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből

ami menthető valahogy,

és néha egy-egy kis időre

már talán boldog is vagyok.

A tapintáshoz

Nem indulsz kétes kalandokra: te

befele fordulsz. Csak neked hiszek,

mondtam, te vagy a gyönyör és a seb

és a vak húsnak te vagy a szeme

magába s másba nézni, tebelőled

született a csók és terajtad át

lüktet egymásba két árva világ,

mikor összeadod a szeretőket!

De minden inog és fogy és szökik

és sokszor már csak káprázat, amit

még rám csókolnak lepke kezeid…

Te is becsapsz? Már te is? Öregedve

s hitetlenül nézek örömeidre…

Kinek higyjek, Valóság, ha neked se?!

Esteledik

Bűn volt és szenny volt mennyi minden,

ami nem is szenny!

Hány istent féltem és imádtam,

aki nem isten!

Már esteledik a világ;

időm oly gyors és oly kicsi!

Csak egy isten van: én vagyok;

csak egy bűn: nekem ártani.

Nyitott szemmel

Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,

hogy mást vártam, az volt a nagy baj,

az, hogy csalódni lehetett

s megútálni az életet.

Mindegy, miatta vagy miattam,

nyakig az undorba ragadtam

s tisztálkodtam s elment vele

ifjúságom nagyobb fele.

Volt néhány perc, a többit,

a többit, a többit, –

– mit kerteljek? – a többit

megette a fene.

Nyakig az undorba ragadtam,

a pénz beszélt, én meg ugattam,

aztán megúntam esztelen

siránkozni az életen

s elvonultam s békét találtam

a magam önkormányzatában,

ahol angyalnak nincs helye,

de az ördög sem fekete.

Van néhány perc, a többit,

a többit, a többit, –

barátaim, a többit

eheti a fene.

Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?

Hiszem a bestia szerencsét,

hiszem, hogy egyszer meghalok

és hiszem, hogy elrothadok;

ilyesmiket hiszek, de nékem

talán már erre sincs szükségem:

nyitott szemmel nézek bele

a rettenetes semmibe.

Lesz egy-két perc, a többit,

a többit, a többit, –

– úgye, fiúk? – a többit

egye meg a fene!

Polyhymniához

(a dal és zene múzsájához)

Dalt? Rólad, aki dal vagy s zene? Verset?

Jönnél csak elém, Polyhymnia,

bottal, ököllel vernélek ki a

világból! – úgy gyűlöllek s irigyellek,

fuvolás Szépség, mert megszégyenítesz,

mert te ráérsz, mert – noha mese vagy –

tündéremléked is kínokat ad,

égi kínokat földi sebeimhez.

Énnekem is az Ég volt az apám

s anyám az édes Emlékezet; én is

tudnék merengeni a fuvolán.

Mégis itt öl s némít a munka, mégis

úgy élek, mint egy állat… Az vagyok…

Örülj, istennő, hogy elhallgatok!

A vége

Múlik a nyár, és lassan észretérsz, és

a vége az, hogy megméred a nőt,

a vége az, hogy már sehogysem érted,

hogy lehettél oly őrült azelőtt,

a vége az, hogy mint egy másik állat-

fajtát, úgy nézed, van belőle sok,

szakítasz vagy megalkuszol vele,

mert nincs időd rá és üdvét unod.

De addig izegsz és mozogsz

és semmi sem elég,

és „Meghalok!” és „Csak te” és

„Csak ő!” és tönkremégy,

és „Mennyország!” és tönkremégy,

„Csak ő!” és tönkremégy,

részegen őrjöngsz ég felé

és a pokolba mégy.

Múlik a nyár és végül visszaadnád

a pénzt, Nagyúr, tíz évért! tíz napért!

egyért! amit raboltál, visszaadnád,

Disznófejű! már egyetlen napért!

A vég az lesz, hogy kár volt szakadatlan

a hecc, a harc, hogy még, még több legyen!

A vége az, hogy irgalmat szeretnél

s pusztulsz hajszoltan és könyörtelen.

De addig izegsz és mozogsz,

seregek ura vagy,

rabokon csattog ostorod,

de rád is visszacsap,

az ostor visszacsap, Nagyúr,

a hajsza visszacsap,

rabokat hajszolsz, Fáraó,

s a hajsza rabja vagy.

Múlik a nyár és megúnod a tettet

és megúnod a gondolatokat

és megúnod útálni, amit útálsz,

és a kétely jó orvosságot ad,

és megérted, hogy csak a Van a törvény,

s magad ura, csöndes ura leszel,

s ha beül hozzád, a politikából

az ember és nem az „igaza” kell.

De addig izegsz és mozogsz,

„Itt Ököl!” – „Itt az Agy!”

Öklöd agy és agyad ököl

és mindkettő te vagy,

agy és ököl s azonkivül

az igazság te vagy,

az igazság s azonkivül

a megváltó te vagy.

Múlik a nyár, s mindennek az a vége,

hogy épül már benned a temető,

s minden úrnál nagyobb úr a gyomorsav,

a vérnyomás, a vese, a tüdő,

az élő mindenségből egyre jobban

kis életedre szűkül a világ,

szívedre szűkül és lassan kihűti

a vég s a vég előtti árvaság.

De addig izegsz és mozogsz

s nevetsz a véneken

és szíved üteme szerint

dobog a végtelen,

múlik a nyár és azt hiszed,

te vagy a végtelen,

a földi Tízezer Dolog

s az örök végtelen.

A vége… vége… – Eh, de már elég volt!

Ha nem használsz, mit károgsz, rémület?

Múlik a nyár, múlik… De még ma itt van!

lobog a lomb, a fecske csicsereg!…

Mért légy okosabb mint ők? Van szerencse,

s ha nincs is, ember, ne sajnáld magad!

Hagyd a véget és sütkérezz, bogárként,

a nyár óriás szemei alatt!

Szörnyű a vég, szörnyű ez az

egész izgága hecc!

Légy bolond és örülj neki,

hisz jobbat nem tehetsz,

nem tehetsz többet, cimbora

többet sohse tehetsz,

szörnyű a vég, – örülj, bolond,

bölcsebbet nem tehetsz!

A szomorú tavaszhoz

A napnak, ha kibúvik,

már melege van,

járunk a tavaszban,

hegynek visz utam;

a tavasz didereg még,

rejtekezik,

de fölverjük tar

lugasait,

s megyünk, szaladunk

völgynek le, megint föl:

örülni tanulok

a gyerekeimtől.

A kicsi, a nagy

itt van velem,

vágják a sarat

istentelen,

szájuk egy percre

nem állna be,

érzik, oda már

a tél ereje

s hogy bár a táj még

pusztaság,

szürkén is itt van

az új világ.

Igazatok van,

gyerekek,

felejtsük a szép

halált, a telet:

a föld maszatos most,

porhanyó,

csak sár födi, piszkos

rongytakaró,

de jobb ez a sár, mint

a büszke palást,

mely födte fehéren

a pusztulást.

A nap tüze egyre

melegebb,

futkos, viháncol

a két gyerek:

hol az a tavasz? mért

szégyenkezik?

Minden bokorban

azt keresik,

itt vannak, ott és

mindenütt,

Isten se bírna

már velük.

S az Ördögormon

a csárda felett

én is kiáltok:

– Jőjj, kikelet!

Hozzád jöttem ki,

jőjj, kis, csupasz,

szomorú tündér,

szürke tavasz!

Repülj, gyere, kísérj

völgynek le, megint föl:

tanulj meg örülni

a gyerekeimtől!

Kis Klára csodálkozik

Jött a kis Klára: – Apu, adj pénzt!

– Majd holnap. – Most! irkára kell! –

Megnéztem mégegyszer a tárcám:

– Sajnos, nincs. – Ő nem hitte el:

– Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! –

és hangosan fölnevetett:

– Irkára kell, hát hogyne volna!

– Kéne, de ha nincs, hol vegyek?

– No, majd anyu retikülében! –

villant fel ekkor a szeme.

De a retikülben se volt pénz:

– Ilyet még nem láttam sose, –

szólt méltatlankodva a kislány

s ahol valaha pénz akadt,

eredménytelen huzogatta

sorra mind a fiókokat.

– Csakugyan nincs, – suttogta végül,

aztán kitört keservesen:

– Egy rendes házban legalább száz

pengő mindig kell hogy legyen!

– Úgy… száz pengő… – mondtam, mulatva

és ő folytatta: – Úgy bizony,

hiszen mi nem vagyunk szegények! –

Ezt hajtogatta makacson,

majd, elhallgatott, gyanakodva,

hogy mégse rendes ez a ház

s szemében a szomoruságnál

nagyobb volt a csodálkozás.

Téli este

Lócika megjött, hároméves,

a szél kicsípte, friss, piros,

veti mackóját s magyarázza,

hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő

nem borult fel a ródlival,

s az ablaknál ölembe mászik

s kinéz és szól: – Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!

– s mesél és nézi csillogó

szemmel, hogy táncoltatja ott kint

fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve

a kezem alatt hogy dobog,

és egy őzike jut eszembe,

erdő és erős farkasok,

és háború, és védtelenség,

s mindaz, amit hazajövet

láttam az utcákon, s amit ti,

ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk

s ami már ki se mondható,

mert ami még kimondható,

már az is csak irtózni jó.

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra

tapsol: – Apu, de szép a tél! –

Jó volna hinni, néki hinni,

aki nem tudja, mit beszél.

Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és

egyszerre frissen, hangosan

megszólalt a szomszéd szobából

Lóci, a kisfiam.

„Anyuka, kit temetnek el?”

– kérdezte; és mi, a nagyok,

összenéztünk, és a szemünkben

veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és

mitől fél, hol jár az esze,

s a meglepetés zavarában

nem felelt senki se.

„Kit tesznek le a föld alá?”

– sürgette most már a gyerek.

„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja

gyorsan és nevetett.

„A-azt?” – békült meg a kicsi,

felejtve minden rossz gyanút.

„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá

és most már elaludt.

Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

– Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra – és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…

És ekkor, zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:

– No, ne félj, – mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van

valahol egy mindenható,

aki megbünteti, ha rossz és

csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:

– Bagoly! – mondta – ez a neve! –

De úgy látszik, rám is hasonlít,

mert nagy kerek szemüvege

van a bagolynak: legalább is

így mesélgeti a gyerek;

s akármi történik a házban,

az mind a bagoly műve lett.

A bagoly vitt el reggel engem

és estére ő vitt haza,

a baglyot hívtuk, ha nem ízlett

a gyereknek a vacsora,

s Lóci megtette ezt is, azt is,

amit azelőtt semmikép,

csak azért, hogy bebizonyítsa

külön istene erejét.

Nekem nem tetszett a bagoly, de

tűrtem némán egy darabig.

Tegnap azonban elővettem

s faggatni kezdtem a kicsit:

– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –

– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –

– De én nem tudok hinni benne,

amíg nem látom, hogy milyen! –

– Látni fogod! – jött tűzbe erre

Lóci, s mérgesen otthagyott;

s most a fejét tíz hosszú percig,

gondolom, azon törte, hogy

hogyan tudna meggyőzni engem,

mert végül is előszedett

valami fiók fenekéről

egy régi rossz szemüveget,

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,

kiment az erkélyünkre, és

már kiáltott is: – Úgye, látod?

Itt van az ablaknál! benéz!

Épp rád néz! szemüvege is van!

Itt a bagoly!… – Elhallgatott,

s én láttam, hogy csakugyan ott van,

a szemüveges alakot:

láttam Lócit átszellemülten,

ahogy benézett, komolyan

és gőgösen, mint aki érzi,

hogy rettentő szerepe van:

láttam Lócit tágult szemekkel,

sugarasan, mint egy szobor…

S szaladtam a másik szobába

a hírrel, hogy itt a bagoly, –

és Lóci, mire visszatértünk,

már bent volt, ugrált, kacagott,

s szemében ragyogott az isten,

aki a lelkében lakott.

A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte,

hogy mászkál egy légy föl s alá;

szerette volna agyonütni,

de a lelke nem vitte rá.

Én olvastam, Lóci feszengett,

a légy dúdolta énekét.

– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, –

nem zavar téged ez a légy?

– Nem engem, – mondtam. Lóci elment

s egy ceruzával visszajött

és sóváran nézett a légyre,

mely az üvegen zümmögött.

Sóváran és dühösen nézte,

mint vesztett zsákmányt a vadász:

szörnyen bántotta, hogy felébredt

szívében a sajnálkozás.

És szólt: – Itt nem lehet olvasni! –

– Megdögölesszem? – szólt megint.

– Dögöleszd meg! – mondtam keményen,

s néztem, a gyerek hogy legyint

egyet-kettőt a ceruzával – –

És már nem zümmögött a légy,

és Lóci élvezte a hőstett

s a bűntelenség örömét.

A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap,

kis testéből sütött a láz,

nyűgösködött, tűz-víz gyötörte

és kinin és borogatás:

betegségtől és gyógyulástól

egyformán irtózott szegény,

mindent kívánt és nem mosolygott

se képeskönyvön, se mesén,

pedig egy perc, egy percnyi vígasz,

ha csak megnyugszik egy kicsit,

már álomba ringatta volna

teste és lelke kínjait.

Végül a rádiót akarta.

– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert

félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet

úgy szétcsavargált és összevert.

– Próbáld meg! – kérte szomorúan…

S felzendült valami zene,

s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,

Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;

de most nem bántam és csak az

járt eszembe, hogy végre itt van

az álomhozó jó vigasz.

Lócit persze a rádió is

kínjában érdekelte csak,

sírt tovább és hányta-vetette

magát a takaró alatt,

én azonban szerettem volna

a gépet megjavítani

s addig ütöttem, feszegettem,

míg végképp vége lett neki.

Csalódva mentem a beteghez,

hogy elmarad az öröme;

a gyerek sírt, nem is figyelt rám,

s az anyja szólt: – Te, Lóci, te,

figyelj csak! az apu egészen

elrontotta a rádiót! –

Lóci felült és megbüvölve

ismételte a szörnyü szót,

hogy: elrontotta! és: egészen!

és rámnézett, hogy igaz-e?

Bólintottam, s ő már mosolygott

s az anyja szólt – Meg kellene,

meg kell az aput verni érte!…

Megverjük aput! – szólt megint. –

S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –

s felejtett lázat és kinint,

és szeme ragyogott, hogy íme

kikapok, ha nagy vagyok is,

új erőt kapott az örömtől,

hogy hibáznak a nagyok is,

s elgondolkozva, megnyugodva

hálásan nevetett felém

és egy kicsit még beszélgettünk

és lassan elaludt szegény.

Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről

Lóci kedvence, az apám.

Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,

hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház

és én már féltem egy kicsit,

hogy itt hiába az okos szó,

itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája

hogy a nyakamra nő, talán

nevetett magában az ifjabb

ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra

az időre, mikor velem

bánt el, meg akarta mutatni,

hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,

fél-tilalmat és fél-panaszt…

Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,

hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…

S szavára Lóci dacosan

összerezzent, és vele én is,

egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,

a szót, a tiltót, büntetőt,

azt, ami oly gyűlöletes volt

harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik

ellenem egy más akarat,

úgy éreztem: lapulni kell, vagy

összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,

a gyerekkori fájdalom – –

És Lóci felelt: – Csak azért is!

Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert

apu megbüntet!… – Lázadó

hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz

leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem

játszotta meg, hogy szigorú,

és Lócit: s láttam, hogy helyettem

lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor

nem mertem, most megtette ő,

s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,

előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,

valami bolondot, vigat,

ami majd mindent elfeledtet,

és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak

röfögni… – Röfögtem neki

és Lóci is röfögni kezdett,

hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott

a harminc év kísértete,

Lóci játszott s én nem sajnáltam,

hogy a napom elment vele.

Csirkék

Borotválkozva ültem épp a

kádban, mikor ordítva és

lelkendezve jött Lóci hozzám:

– Borzasztó! – s mutatta, a kés

hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,

torkom ujjával szelve át, –

így ni!… mikor ott kint Mariska

elvágta a csirke nyakát! –

– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –

Szegény kis csirke! – zokogott

s titkos tetszését szánalommal

keverve részletezte, hogy

hogy rugkapált a szegény csirke

s hogy most jön majd a második

és hogy ő soha húst ezentúl,

soha csirkehúst nem eszik.

– Érdekes is volt, – mondta aztán,

s nekem elszorult a szivem

s kezemben megállt a borotva,

mert elképzeltem hirtelen,

hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán

van is?… Van!… Vannak szörnyeteg

óriások!… S már Lóci torkán

s magamén láttam késüket

és már csak roppant messzeségből

hallottam a gyerek szavát:

– Tudod, apu, mikor megölték,

nem a szívem volt, ami fájt,

hanem – mondta – valami itt bent

a torkom szorította meg! –

A hang elnémult, én meg arra

gondoltam, hogy öreg leszek

s jön az Idő, egy óriás Kéz…

És ekkor behangzott a vad

rikácsolás, amit a másik

csirke csapott a kés alatt,

és Lóci szörnyűködve újra

rohant már, könny ült a szemén:

– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,

hadd lássam, hogy hal meg szegény!

Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

húsvéti bárány bégetett,

most borult virágba az alma,

a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem

fogni életet és halált,

mikor egyszerre nyílt az ajtó,

jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!

– De hisz még nem tudsz írni, te!

– Nem is írtam, csak kigondoltam.

– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett

s két sorban elmondta a verset:

„Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kiváncsian.

– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! –

Szinte ijedten csókoltam meg

Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a

tavasz, a bárány bégetett

s én eltünődve ezt a verset

írtam a magamé helyett.

Versek a gyerekszobából

I.

Kicsi vagyok én

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

mint a tüdő a fazékból,

kidagadok én.

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

apámnál is, anyámnál is

nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok én,

erős leszek én,

világ minden óriását

földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én,

bátor leszek én,

óriások palotáit

elfoglalom én.

Kicsi vagyok én,

nagy úr leszek én,

arany szobát adok minden

testvéremnek én.

Kicsi vagyok én,

vezér leszek én,

én leszek a legjobb ember

a föld kerekén!

II.

Hörpentő

Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,

nem apádé, nem anyádé,

tied ez a nagy karéj,

tej van hozzá, hófehér.

Míg ezt szépen megiszod,

húz a liba papucsot,

indul messze Angliába,

fél, hogy fázni fog a lába.

Azt üzeni: odaér,

mire elfogy a karéj,

s ahogy iszod a tejet,

kortyok szerint lépeget:

lép,

lépeget,

még,

még egyet, –

az utolsót! Így ni! Már

egész üres a pohár!

Ennek aztán örvendek

s én is nagyot hörpentek.

III.

A szél meg a nap

Licskes-lucskos szürke bácsi

(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)

kék udvarban seprüjével

megkergette a napot.

Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!

Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!

Szél kergette,

utólérte,

jól megverte a napot;

megkergette,

utólérte,

jól megverte,

összetörte,

kék udvarból kiseperte,

kendőjébe bekötötte,

mondjátok meg: hova tette?

Zsebretette a napot.

Zsebretette? Zsebre ő!

Azért van most rossz idő.

IV.

Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,

repülőgép, amin jár,

szél röpíti, az a gépe,

így ül a ház tetejére.

Ház tetején sok a drót,

megnézi a rádiót,

belebúj a telefónba,

lisztet rendel a malomban.

Lisztjét szórja égre-földre,

fehér lesz a világ tőle,

lisztet prüszköl hegyre-völgyre,

fehér már a város tőle:

fehér már az utca,

fehér már a muszka,

pepita a néger,

nincs Fekete Péter,

sehol,

de sehol

nincs más

fekete,

csak a Bodri

kutyának

az orra

hegye –

és reggel az utca, a muszka, a néger,

a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter

és ráadásul a rádió

mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

V.

Veszedelem

Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.

Szeretnéd tudni, hogy miért?

Nekem volt pénzem, neki nem,

ebből lett a veszedelem.

Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán, mint

éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is ujra

az énekét:

két füttyre mindig

kvart lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni, de –

nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! – fütyülök

utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Kaland

Ahogy kiléptem a kapun,

nyakamhoz simult valami,

hátulról, puhán, melegen,

mint egy szerető karjai,

mint egy jókedvű szerető,

aki, ha van is rá tanu,

megölel és megcsókol és

azt mondja: ne légy szomorú!

Valaki megcsókolt, s noha

biztosra vettem, hogy kacér

támadóm csak a szél lehet,

a bolond áprilisi szél,

hátranéztem. S mert az a csók

olyan élő volt, igazán

csöppet se lepett volna meg,

hogyha valami földi lány

állt volna ott, a levegő

egy szökött tündére, aki

megúnta égi életét

s velem akar kikezdeni.

Hátranéztem, és persze hogy

nem volt ott semmiféle lány.

Vagy mégis, magam se tudom,

valaki mégis volt talán,

mert örvénylett a nap, a fény,

s egy percre furcsa vonalak

villantak meg a levegő

átlátszó szoknyája alatt –

s megint hozzám simult a szél

s valamit fülembe sugott,

azt, hogy még mindig szemtelen,

még mindig fiatal vagyok.

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem

az elmult nappal küszködött,

mentem, mogorván, kimerülve,

a kertek és villák között,

nem is én mentem, csak a lábam

vitt a fekete fák alatt,

két lábam, két hű állatom, mely

magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben

valami hullám megcsapott:

illatok szálltak láthatatlan,

sűrű és nehéz illatok,

a lélegző, édes sötétben

szinte párolgott a világ

és tengerként áradt felém az

orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből

tengerként áradtak felém,

nagy, puha szárnyuk alig lebbent

és letelepedtek körém,

a meglepetés örömével

lengették tele utamat

s minden gondot kifújt fejemből

ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat

külön megszólalt és mesélt,

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt;

a rácson kísértetfehéren

áthajolt hozzám egy bokor

s úgy töltött csordultig a lelke,

mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva

indultam nagylassan tovább,

s új tenger dőlt a szomszéd kertből,

új bokor az új rácson át,

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam,

egész testem elnehezült

s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.

– A gondom ma se kevesebb.

De azóta egy kicsit újra

megszerettem az életet,

s munka és baj közt mindig várom,

hogy jön, hogy majd csak újra jön

valami fáradt pillanatból

valami váratlan öröm.

Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most

haza a hangverseny után,

mintha agyamban rakott volna fészket

egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,

idegem zizeg valahány.

Visz az autóbusz, de dalába burkol

egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se hallok,

oly jó ez a zsongó magány;

mint felhő röpdös körül és emelget

egy egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repűlök,

úgy visz a kocsi, oly puhán;

és leszállunk a budai hegyeknél,

én és egy liget csalogány.

S ahogy fölnézek a tavaszi égre

e szép, magányos éjszakán,

csillagok ligete csattog köröttem

s egy egész égbolt csalogány.

Nyári hajnal

(egy verseskönyv olvasása után)

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.

Az álom múlik, ébredek:

mint elhagyott tájak a hazatért

utas körül, úgy ködlenek,

úgy úsznak még köröttem

a verseid:

új verseidet olvastam, barátom,

este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,

amit nem láttam az előbb:

ágyam fejénél vigyázni a villanyt,

kis órámban a ketyegő időt;

a valóság magánya visszahódít

és ami egy volt a fél éjen át,

most kettéválik és mint két kisértet,

nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,

hogy elvesztettél s elvesztettelek.

Csak magamat tudtam méltónak hozzád

és hozzám méltónak csak tégedet.

Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,

mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?

Ami akkor, rég történt, tévedés volt,

ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég, és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud;

a fájdalom közelhoz, s a melegség,

a régi melegség szívemre fut:

most úgy érezlek, ahogy magam érzem,

s a valóságot nem, nem, nem hiszem,

és eljátszom, folytatom életünket,

úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,

csak ez a perc él, mely visszahozott:

Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,

hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! –

Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok…

Itt vagy… De hisz ez oly természetes!

Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy

és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom

ez az egész… Csak vers!… De az se bánt…

Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ

magam mondom, mintha te mondanád…

Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal…

Fel kéne kelni… S amit álmodok,

úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva

kint az erkélyen várjuk a napot.

Lepkék tánca

Fáradtan, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett,

nézem a tündöklő eget,

melyben itt is, ott is kinyílik

egy-egy repülő kis virág:

nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék

a levegőn, a réten át.

Mint lelkek jönnek, imbolyogva,

az illatpárás domb felett:

mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,

repülő, élő kis vitorla,

szárnyas tűz: kék, fehér s arany:

mozgó ragyogás a táj, mint az álom,

és mint az álom, hangtalan.

S ha csupa fény és csupa illat

nekem is ez a délután,

őnekik egész óceán:

benne dőzsölnek, rajta ringnak,

méztől s fűszertől részegen:

repülő lelkek táncos gyönyörétől

repül s táncol a végtelen.

Jönnek a lepkék… Lent a fűben

rab hernyó mászik s fal bután;

de féreg-élete után

– már látom – felszáll üdvözülten,

indul a tündér égbe, fel, –

s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,

s a vég, melyre jutnia kell.

És látom: én vagyok a féreg,

aki örökké lent marad,

csak a látás s a gondolat

lidérce tör bennem az élet

mocskain s az anyagon át, –

s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,

testi megváltás, túlvilág?!

Hol vagy, könnyűség?! Csoda kéne

és csoda nincs… Libeg-lobog

a rét, s én, a kitagadott,

csak nézem a néma zenére

táncoló, boldog lelkeket,

reménytelenül, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett.

Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével

kihímezte a réteket.

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! – mondom jobbra-balra,

minden virágnak köszönök,

látogatóban vagyok én itt

ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,

minden szép, minden érdekel.

Pedig tegnap, szombaton este,

de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,

a remény, mint a nap, fogyott.

Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem,

ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyülöltem,

és nem jött pénz, és este lett.

Aztán az éj ezer virággal

hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,

ünnep van, pénz nem lesz ma se,

nézem, hogy ring sárgán a zöldben

a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,

a hátán hempergő csikót,

s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,

hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő

mint zöld város tolong körül,

s kívül az emberi világon,

minden társadalmon kivül,

túl kötelességen s reményen

egészen jól érzem magam:

holnapig már nincs mit csinálni,

örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,

hajszolt és megcsalt a remény:

reménytelenül, megnyugodva

heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,

embertelen semmittevés,

hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő

s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, – de mire kimondom,

már tűnik is a fájdalom,

nincs tegnap, nincs igazi holnap

ezen a gyönyörű napon, –

s egyszerre, boldogan, felugrom,

hogyne! hisz már érezni, hogy

lassankint vers lett a panaszból,

amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!

Rendben van! És megyek tovább:

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, gyönyörű világ!

Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,

rámzörgetett és elszaladt:

két perc vihar s most itt a béke.

A nap megint ragyog az égen,

csönd ül a párolgó vidéken

és én egész üresnek érzem

s kíváncsian vizsgálom magamat.

Az imént még csupa düh voltam,

hangos harag és bosszuvágy;

aztán jött ez az égi lárma

s rá kellett figyelnem, a nyárra,

a dobpergésre, trombitára,

a külső, idegen csatára,

és felejtettem a magam baját.

A magam baja? – Szemem ott jár,

amerre a vihar vonul:

amit akartam, ő kimondta,

elkáromkodta, kidobolta…

Kikönyökölök ablakomba

s mintha magukkal vittek volna,

nézek a felhők után szótlanul.

Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek

a kapualjból, ahová

bevert a zápor. Már csak egy-két

elkésett csepp zizzen alá

a kék égből… Hogy kiderült a

mennydörgő nyári délután!

Tele megint az út, a járda

és minden friss lett és vidám.

Indulok. Egész negyedórát

vesztettem a kapu alatt.

Sietnék, de máris megállít

szép varázslóm, a pillanat:

végesvégig lángol az utca,

mint egy kigyulladt nagy tükör,

s a végén, lent, a Margithídnál

az alkonyi nap tündököl

és szinte leolvad a földre

és új tengert gyujt az arany

ablakokon s a nedves aszfalt

párolgó pocsolyáiban.

Sietnem kéne, de csak állok

és nézem az arany napot

s mikor szemem már belesajdul

és könnyezve elfordulok,

kelet felé a szürke város

felett új színjáték fogad:

két óriás kar fut az égre

s parázsló ívben összecsap

és Újpesttől Csepelig érnek

a puhán izzó félkörök

s én szédülve, káprázva állok

a nap s a szivárvány között.

S égni szeretnék, szállni én is,

szín lenni, válasz, üzenet,

tükrözni, hogy mily gyönyörűek,

jelt adni, amit értsenek,

és majdnem sírva fakadok, hogy

a szépség milyen idegen:

nem értem ezt a ragyogást, és

ő sem tud az én nyelvemen.

És sápad, kihűl a szivárvány,

kialszanak a pocsolyák;

fájva és megbékülve, lassan

megyek a dolgomra tovább;

de azért melegebb a szívem,

melenget, őríz valamit,

egy boldog percet, melyre vissza-

gondolni mindig jólesik.

Trieszt előtt

Ha – (olvasva valami könyvet,

mert már nem érdekel az út) –

ülök a pesti villamosban

és a kocsi a hídra fut

és a szűk házsorok helyett a

Duna vesz körül meg az ég,

mindig eszembe jut a tenger

és megnyílik a messzeség.

S mintha most látnám legelőször,

látom a Karsztot, a vonat

reggeli zegzug szirtfalak közt

csattog a keskeny ég alatt,

és ott ácsorgok, izgatottan,

az ablaknál, Trieszt előtt,

lesve, mikor maradnak el már

a zsúfolt ormok és tetők,

és csattog a hűvös magasság,

és fordulunk, s egyszerre csak,

mintha elfújták volna, jobbról

az utolsó fal leszakad,

és hangtalan, kék robbanásként

végtelenné nyílik az ég

s vele nyílik egy másik ég is,

mintha alánk terítenék:

a borzongó, kékhúsú tenger,

nagy, lassú barázdáival,

s rajta napfény, és felleg árnya,

s vitorlák, fehér lepkeraj. –

Be szép volt! És be szép, hogy így jött,

ilyen egyszerre az egész!

Láttam, és azóta se múlik

az óriás meglepetés:

láttam a szépet, itt maradt a

szememben, csak behúnyni kell,

s ha megvakít is az írigy sors,

ezt soha már nem veszi el.

Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger,

elnyúlok a fedélzeten.

Ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn,

ez a kékség, amiben úszunk,

eget és földet összefog

és lent a hullámzó magasság,

fent a szárnyrakelt víz suhog.

S ebben a tükrös ragyogásban,

csobogó ég és víz között,

elszáll az emberi sötétség,

amely idáig üldözött:

könnyű vagyok s a könnyű lélek

könnyűnek érzi a jövőt,

minden gyötrelmét elfelejti

a megváltó szépség előtt.

Visz a hajó, ringat a hullám,

a gép morajlik csendesen,

ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn.

Lent az ég ragyog, fent a tenger, –

ez a nagy fény meggyógyitott;

most megint örülök, hogy élek,

hogy élek és ember vagyok.

Ősz az adrián

Félig vízben, félig a parton

fekszem az őszi ég alatt;

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen;

ősz van, – fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat!

Sivatagban

Láttam őt, aki mindent látott,

láttam a Szfinkszet. Mosolya

üres volt és még üresebb lett

tőle a halott Szahara.

Láttam őt és megszólitottam,

mint porszem a sivatagot:

Te, óriás, mondd meg, mit érek

én, aki csak ember vagyok?

És végignézett az időn és

rajtam és szólt a szörnyeteg:

„Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.”

Végignézett a pusztuláson

és szólt a Szfinksz ötezer éve:

„Egy perc örömöd többet ér,

mint a Föld minden szenvedése.”

És csönd lett. És én hazajöttem,

s velem jött a Szfinksz mosolya,

s mindenütt és rémülve látom,

hogy őneki van igaza.

Hazajöttem, megöregedtem,

vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,

s ülök a növő sivatagban,

melyet az idő fúj körém.

S aki kérdez, annak a porba

jeleket húzva felelek:

„Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.

Többet ér egy perc örömöd,

mint a Föld minden szenvedése!”

S betűim belevesznek a

futóbolond idő szelébe.

Versek a havasról

I.

Bevonulás

Borzasztó, hogy megrémítettük azt a

kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt

az úr a vén erdei házban, a

biztonságos sötétben… S ime vad

szörnyetegek törtek rá, óriások,

nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó

szakadt be, négy papírfüggönyös ablak

nyíló négyszöge öntötte a napfényt

és barbár csizmák döngtek, hátizsákok

repültek az ijedt zugokba, nagy

botok csattogtak… Iszonyút nyögött

az ágy, valaki rádobta magát,

és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?

és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a

betolakodók és táncolni kezdtek,

és ő menekült és rémült szeme

előtt még jobban táncolt a világ:

szokott útjai elgörbültek, a

baráti fal bezárta ismerős

repedéseit, égőszemü fények

lapultak-leskeltek ugrásrakészen

az ágy alatt és forgott minden, és ő

a görcsös térben ide-oda rángott

s egyszerre egy mennydörgő kalapács

cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a

csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos

istenek nyelvét tolmács nélkül is

értette a vacogó félelem:

– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy

mit tesz, vakon s őrülten, berohant

a szoba közepére, egyenest

a tipró lábak záporába és

– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke

átsurrant az égszakadáson és

ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,

mikor eltünt és engem hirtelen

elfutott az öröm, hogy megszökött:

mikor eltünt, csak akkor vettem észre,

hogy az én botom is fent hadonászik

a levegőben! üvöltöttem és

ölni akartam én is, meg akartam

ölni, amit sajnálok… Szótlanúl

indultam, ki a tornácra, zavartan

néztem a rétet, a virágokat,

a lepkék táncát a kék-arany égben,

féltem magamtól, a naptól, a nyártól,

és azt láttam, hogy baj van mindenütt.

II.

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal a réten át;

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s a nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni se mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyült volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden igérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos husát

s egész testében az egymásbaringó

felhők mindenütt egyforma ölét.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul

feküdtem ott a gyanútlan karokban,

de mikor végre álom s ébredés közt

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal

megloptam az istenek gyönyörét,

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem

és felütöttem a szememet… Ő

ép fölnézett rám. A kedves mosoly

megüvegesedett rémült szemén,

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott

és menekült, már az ablakhoz ért

és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül

és soká bámultam magam elé:

szénaszag csapott be az ablakon,

messziről zúgott a hegyi patak,

a szoba még sötét volt, de a nap már

ágyamra tűzött, és a takarón

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint

egy odadobott könnyű arany ing.

III.

Reggeli

Reggelizünk a ragyogó verandán.

A napfény aranya oly sűrű, vastag,

hogy szinte kenyérre lehetne kenni

a mézzel együtt, a havasi mézzel,

amely sárgán és tömören ragyog

a másik ragyogásban… Belenyúlok:

milyen gyönyörű!… Élő, villogó tűz

csurog a késről, oly illatosan s úgy

szikrázva, hogy minden cseppjében együtt

izzik a nyár és az egész hegyoldal

minden lángverte rétje és virága –

és mikor aztán beleharapok

a friss kenyérbe s a rácsurgatott

ehető tűzbe, édes ragyogásba,

minden falat úgy tündöklik a számban,

mintha magát az arany napot enném.

IV.

A hegytetőn

A revolver nálam volt. Nekibúsult

igyekezettel másztam: undorított

a messzi világ és épúgy ijesztett

saját keserűségem és a cél is,

a csábító cél… Egyre keserűbben

másztam fölfelé a szarvasnyomon,

a szakadékban, lazuló kövek

és süppeteg csapdák közt: szemem és

kezem és lábam minden perce csak

az utat nézte, tapogatta, fogta,

a gyökeret, mely megtart, a követ, mely

nem omlik alá… És: – Ha itt, ha most!…

hallottam folyton agyamban az undor

homályos dadogását, és lihegve

törtem az utat és másztam tovább

és: – Hogyha itt most – és másztam tovább és

– Ha itt most… – és féltem a folytatástól

és hajszoltam magamat és lihegve

vágtam neki a végső meredélynek,

a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre

feljebb, még feljebb, még! – – És végre fent

voltam a tetőn, ahol a napos

tisztásokon, a százkarú bozót

szögesdrót sűrűjében csámcsogó

medvék ölelgetik két lábukon

táncolva szörnyű pofájukba a

málnabokrok pirosló ágait:

fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam

és: – Itt, ha itt… – És körülnéztem és

a magasból a roppant ég alatt

kék karjait hirtelen óriás

körré tárta a megnyilt láthatár,

és én csak néztem: szavam elakadt,

lelkem elakadt: álltam s néztem és

hegyek csordái pihentek alattam

a zöld-arany nyár tengerfenekén,

zegzug völgyek, és felhők árnya, és

fehér csordák a magasságban is, –

és testem-lelkem úgy beleveszett a

körémözönlő végtelenbe, hogy

porszemként álltam ég és föld között

s boldog voltam, mint aki álmodik.

Boldog voltam… Aztán, mint aki ébred,

lassanként észrevettem magamat

s a rettenetes csöndben és magányban

agyamban újra megszólalt a hang:

– Ha itt, ha most! – S egyszerre, most először,

megszólaltam, nyugodtan, szárazon:

– Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:

ha én itt most agyonlőném magam,

három évig meg nem találna senki…

– Persze, hogy senki… – mondtam újra és

az előbb még ijesztő gondolat

olyan egyszerű megállapitás lett,

hogy elmult rólam minden félelem.

Elővettem a fegyvert… csillogott…

Örültem neki, mint egy jó barátnak…

Egy darabig még csavarogtam, aztán

vágtam egy erős botot, megfaragtam,

még egyszer szétnéztem a tájon, és

fütyürészve indultam lefelé.

V.

Az erdő fiai

Mint egy óriás holtteste, feküdt

előttem a megnyúzott rönk: a roppant

fenyőszálat kidöntötték, ezer

zöld karját sorra leütötte a

villogó balta, görcsös lába csonkán

dagadt a földbe. Meztelen fehérlett

a kivégzett torony, mellette száz és

száz néma társa a hegyoldalon

és sebeikből fáradtan szivárgott

a sárga vér, a gyanta… Körülöttünk

dúlt a mészárlás, csattogott a táj:

koldus állatok torzonborz hada,

törpe gyilkosok irtották a béke

erdei népét: kezükben, mikor

lecsaptak, szinte megdördült a fejsze

s puskalövésként felelt rá a visszhang…

Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,

feküdt előttem a nemes halott,

a gyönyörű fa. Még megsímogatta

az utolsó szél, nap aranya, hold

ezüstje és a harmat csókja, mind,

ami szerette, táplálta, növelte,

megöntözte még drága kenetével,

aztán a Bisztrán és a Stézsián át

feldohogott a csatatér alá

dús zsákmányáért a fekete üzlet,

a hegyivasút… Fürge csapatok

mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:

felravatalozták a rönköket,

hullát hullához, sorban, kerekekre

rakták, összeláncolták… Csikorogva

indult lefelé ötven kocsi: vitte

az anyagot Dédára, a telepre…

Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak

a pénz szorgalmas kerekein egyre

lejjebb-lejjebb az erdő fiai…

Néztem őket… S egyszerre, tizenöt

kilométernyi messzeségen át

fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,

a magasságba, föl a szivemig

nyilallott a jövő: láttam a messze

mélységben a dolgozó üzemet,

hallottam a villanygépek okos

munkáját, a gőzfűrész vijjogását:

forgó gijjotin acéllemeze

süllyed majd éhes gyönyörrel a szent

anyag testébe, mázsás vasfogak

harapdálják tárgyakká, áruvá,

a rabló ember rabszolgáivá

a sok életet… Köröttem gyanutlan

pompázott a ragyogó rengeteg,

a nyári erdő… A hegyivasút

már rég eltűnt!… Néztem utána… Néztem

a kígyózó völgy végső kanyarát,

néztem a semmit, s mindenütt csak az

elhurcolt erdőt láttam… Lefeküdtem

a fűbe és felálltam, csavarogni

mentem, bámultam a csigát a kórón,

a héjját a felhők közt: mindenütt

feledni akartam, de mindenütt csak

az járt eszemben, hogy még három óra

s lent lesz az én szép óriásom is:

indul a zengő acéllap felé

s mintha az én derekamban recsegne,

úgy hasít majd húsába a fürész.

VI.

Éjszaka

Kiléptem a fekete éjszakába.

Se hold, se csillagok. Ijedt magány

zsugorodott rám: egy pillanat és

szinte megvakult és bőrömre szűkűlt

a külső világ. Aztán lassan és

álomszerűen újjászületett

a mindenség az üres semmiben:

megzendült a tér: hangok láthatatlan

testéből, mint a szellemek világa,

újjáépült a táj: most a patak

zúgó visszhangja emelte a völgy

kettős falát, s az eltűnt réteket

fátyolkönnyű és zengő ingoványként

előringatta a tücsökzene.

Figyeltem és velem figyelt a táj.

Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták

szájról szájra az eseményeket:

a hegytetőről Őzike elindult

a forrás felé… most megállt… Folyóka

tölcséréből Katica kigurult…

a föld alól kétezer Margaréta

bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő

lejjebb csusszanva megigazitotta

rossz feje-alját, és Szarvasbogárék

már megint veszekedtek… – Én csak álltam

a csobogó hangok közt, mindenünnen

hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,

oldottak és kötöttek, millió hang

font hálót körém, millió pici

nesz szőtt a táj eleven szövetébe,

millió kapocs… Egyre gazdagabban

lüktetett körül a zengő idő:

zengtem a tájban, a táj bennem: a

zene szétszedte minden ízemet,

szétszedett, elfújt, végiglengetett

rétek és erdők, hegy és völgy felett,

beleitatott ég, föld s levegő

minden testvéri elemébe, és én

ott az ijesztő, fekete magányban,

mint aki ébred, egyszerre nyugodtan

és boldogan néztem szét: nem vagyok

s még a sírban sem leszek egyedül.

Idegen

Nyári emlékeimből folyton

előkerül egy idegen

öreg koldus… Jön és reámnéz

és azt mondja, hogy: Dobry den!

Az Óriáshegységben jártam

s ott láttam őt egy délelőtt.

Most is előttem a hegy és völgy,

az egész táj, a vén fenyők,

most is hallom a sohse-hallott

nagy csöndet a nagy fák között:

ott, a magasban, nincs madár és

nincs sehol egyetlen tücsök,

csak csönd van, kísérteties csönd,

forró nap, hideg éjszaka,

és hegyi rétek és a réten

arasznyira nőtt, nagy moha

gyönyörű, ringó mohaszőnyeg,

amely az embert – ha siet –

megbírja s eltakarja jól az

alatta szörcsögő vizet.

Óriás csöndben csavarogtam,

mondom, harmadik napja már,

tavaszként pompázott köröttem

a késve megjött hegyi nyár,

s minden éppen nekem való volt,

új volt, jó volt, annyira, hogy

visszagondolva szinte most is

majdnem testileg ott vagyok,

és mégis, mindabból a szépből,

mit a sors ott adott nekem,

legelőször ő jut eszembe,

a koldus! meg a dobry den!

Ott állt szegény egy keresztúton,

még bírta valahogy magát.

Dobry den! – és én rá se néztem:

Jó napot! – és mentem tovább.

Jó napot! – én is csak köszöntem,

s elkísértek a szemei,

s nemsokára szégyelni kezdtem,

hogy semmit sem adtam neki,

s délután egész megörültem,

mikor visszafelé menet

a keresztútnál ismerősként

megint láttam az öreget.

A koldus most már nem köszönt, de

a szeme beszélt szótlanúl:

– Sokat tud – mondta – az az ember,

aki idáig kiszorul,

ki, föl, ide a rengetegbe,

ahol csak vendég a madár,

ezerháromszázas magasba,

ahol olyan rövid a nyár! –

Nem szólt az öreg, én se szóltam,

pár fillér, s indultam megint,

indultam tovább az utamra

kedvem meg a térkép szerint:

málló köveket feszegettem,

ugráltam patakok felett,

egy-egy tisztáson kipróbáltam,

hogy ágynak milyen, a füvet,

s eltelt a nap… S eltelt a többi,

és már régen itthon vagyok,

de emlékeimből s a nyárból,

mint szólni akaró titok,

folyton jelentkezik a koldus:

néz rám és beszél csendesen,

de a nyelvéből én bizony csak

annyit értek, hogy dobry den, –

pedig nagyon szeretném tudni,

mi volt a sorsa, ki lehet,

mit tud a tavaszról, a nyárról,

s hogy-mint gondolja a telet.

Ősz

Este van és ősz… És megállok:

oly hihetetlen ez az ősz!

A régit még szinte elérem,

oly közel van, oly ismerős.

Mint a ma reggel, oly közel van

a régi ősz, a tavalyi…

Egy év telt el reggeltől estig

és alig történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen –

az idő egyre rövidebb;

lehúnytam a szemem: reggel volt,

kinyitom újra: este lett.

Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy

zuhan az élet! hogy zuhan!

Egy perc, és minden összecsap, és

még egy s mindennek vége van.

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,

fiatalon!

Mint kívül a gesztenyefák,

ép oly magas az ablakom:

az ablakot a kék tavaszban

zöld ujjongásod lengte be

s még ráncos volt minden kis leveled,

mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,

ráncos megint,

mint bőr vagy öreg papír zörögsz,

ha a szél megráz odakint,

de ha fele kincsed lent röpül is

a földön ide-oda,

még beragyogsz az ablakomon,

gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,

ezer meg ezer kis kezed

egyenkint markolja a fát

és fölgyujtja a végső perceket:

gyönyörű vagy! S akármilyen

reménytelen,

ez a tékozló szépség, ez a dac

tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de

ha nem lehet,

küzdj bátran és búcsúzz vigan:

így veszni szebb;

küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj

büszkén bele, –

arany voltál, szemét leszel,

szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,

halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!

Most ég el a nyár, és nem is

szomorú ez a szép halál.

Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt

igér a szél s az út sara:

ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is

így pusztulnék el valaha.

Az üdvözült lány

Csúnya volt és piszkos és szegény volt,

hogy telt neki jegyre, nem tudom,

de őt néztük mind, az üdvözült lányt,

ahogy itt ült a villamoson,

karonfogva szótlan szeretőjét,

aki, mint ő s mint a többiek,

munkában (vagy inkább munka nélkül)

előbb-utóbb egész tönkremegy.

Én is őt néztem a havas éjben,

mint egy kutyát, oly idegenűl;

csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és

csodálkoztam, hogy mégis örűl.

Csúnya volt és piszkos és szegény volt

mind a kettő, s éhes biztosan;

sírni kellett volna a szánalomtól,

elborzadni, hogy ilyesmi van.

Sírni kellett volna a szánalomtól,

de mi voltunk a szánalmasak,

mi voltunk a vakultfényü lámpák,

halott gépek, vacogó vasak,

míg az a két proli, mint a villany-

szerkezet, mely kontaktust talált,

titokzatos emlők túlvilági

áramába kapcsolta magát.

Ült a kocsin mindenféle ember,

egy sem akadt náluk koldusabb;

s épp ezért majdnem isteni gúny volt,

hogy oly jól érezték magukat.

Testük átgyúlt, lobogott az arcuk

s hirdette, hogy mi a szerelem:

„Szépség, erő, ész és pénz hiába,

különb édent nem kaptok ti sem!”

Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak

s szemük is csak egymásnak beszélt.

Mint két angyal szálltak le, s a szájuk

a sötétben rögtön összeért.

A vezető rákapcsolt. Megyünk már,

visz a kocsi, szikrázik, morog.

Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?

Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!

Nézek ki a földre, föl az égre:

állati zűrzavar a világ,

csillagok csordái és a férgek

és mi és ők: egy örök család.

Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!

Visz a halál, visz, hazafele.

S a mindenség üzenete megcsap,

mint egy nagy istálló melege.

A kurtizán prédikációja

Szabbam ádittám: minden lángban áll!

Barátaim, lobogó lángban álltok.

Lángol a száj és szátokban az íz,

a piros hús, a fehértestü víz:

az élet felgyujtotta a világot!

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

felgyujtotta a szenvedély tüze,

a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,

a mindig újraszülető halál:

az ördög ég és minden lángban áll,

az ördög ég és nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – megmondta a Mester

és vallom én, Vimálá kurtizán.

Egy csókomért száz aranyat fizettek

és hirdették, hogy szebbet, édesebbet

nem adott érte soha földi lány;

és köröttem is minden lángban állt,

mert felgyujtotta a szemem tüze,

a szerelem és gyötrelem tüze,

és enyhűlni akart a szomj, a vágy

s velem, a tűzzel oltotta magát,

és nőtt a láng és nem birtunk vele.

Szabbam ádittám!… És remete lettem,

koldusnál koldusabb. S ti idejöttök

és sírtok, látva, hogy hajam levágtam

s borjak ganaját eszem itt a sárban,

de szavatokban Mara sír, az ördög:

sirattok, mert szívetek lángban áll

s Mara ez a láng, az élet tüze,

a tudatlanság, a méreg tüze,

s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,

Mara forgó kereke egyre jár:

újraszülettek, nem birtok vele.

Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta

és vallom én, a boldog kurtizán.

Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,

a vágyak élő láncát megtagadtam

s várom a semmit a halál után;

én megtagadtam az ördög csalétkét

és kialudt bennem a vér tüze,

a szenvedés és szenvedély tüze,

az időnek én elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és megváltottam magamat vele.

Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti

azt mondjátok, hogy megint szép leszek!

Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még

s csókom emléke ajkatokon ott ég

és sajnáljátok férges testemet.

És te is hívsz, kit legjobban szerettem,

te jobban sajnálsz, mint ők, sohase

felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze

most is a régi: gyémánt és egyetlen –

hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:

kitéptem! vidd és légy boldog vele!

Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!

Talpatok láng és láng az útatok!

Mara rabjai, örök tűzben éltek,

az ördög akar élni, ő az élet

és énreám már Buddha mosolyog.

Szabbam ádittám: minden lángban áll,

de nekem nem kell többé semmise,

magam magánya vagyok, remete:

az akaratnak elértem a végét,

a léten és istenen túli békét

és vár az örök semmi gyönyöre.

Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő,

elküldte hozzám lányait;

egyik a Szomj, másik a Vágy s a

Nyugtalanság a harmadik.

Szépek voltak, mint száz nő együtt,

mint száz nő együtt, ravaszok;

megtettek mindent, ami bűbáj

férfit valaha megfogott.

Ha ezredannyit tettek volna,

ma is itt volnának velem,

ha századannyit, a halálig

kísérték volna életem,

de amit adtak és mutattak,

oly teljes volt, oly örök,

hogy egyszerre elszomorodtam

az égi vendégek között.

S láttam, milyen koldus az ember,

s a lélek akármit csinál,

belülről, mint almát a féreg,

kiesz bennünket a halál;

és az öröklétből kilopni

egy élet minden gyönyörét:

csak kóstoló, mutatni, hogy mily

sok a többi, a veszteség;

s láttam, kár elkezdeni bármit,

és lettem, mint a kő, halott…

S hívtak a lányok, szépek voltak,

mint száz nő együtt, ravaszok,

s elküldtem őket: – Szomjuság, menj!

hagyj el, Vágy, és te, harmadik,

távozz szívemből, Nyugtalanság! –

Elküldtem Mara lányait,

és Mara, a vidám kisértő,

hozzám jött s letérdelt elém

és az arca egy percre ép oly

szomorú volt, mint az enyém.

Urvasi és Pururavasz

Négy éven át velem lakott a tündér,

négy éve, hogy eltünt. Azóta nincs éj,

nincs nap, hogy ne keressem, hivogassam,

mindig ugyanazt sírva szakadatlan,

mindig ugyanazt: – Urvasi, te tündér,

a földre szöktél, négy évig szerettél,

mint az első hajnalpír, tovatüntél,

hol vagy, Urvasi, mondd meg, hova tüntél? –

Négy éven át sirattam, hivogattam,

s ma megláttam fehér sirály alakban,

tündérsirályok fürödtek a tóban,

nevettek rajtam, hallották, hogy sírtam.

Nővé változtak a fehér sirályok,

ott volt Urvasi, ő is köztük állott,

– Megvagy! – szívem elakadt, szám kiáltott.

– Jöjj! – szám elakadt, csak szívem kiáltott.

Hallotta szavam, kiúszott a partra,

hugait is mind hívta, odahívta:

– Ez Pururavasz, – mondta, – őt szerettem,

négy évig éltünk édes szerelemben. –

Néztek a tündérlányok, közrefogtak,

mint egy élő játékszert, simogattak,

nézték, Urvasi mit szeretett rajtam.

– Jöjj vissza hozzám! – kértem szakadatlan.

– Nem lehet! – felelt Urvasi kacagva.

Utána nyultam, ugrott a habokba.

– Ne hagyjatok el! – indultam utánok.

Elrepültek a sirályszárnyu lányok.

Csak Urvasi maradt még és egyszerre

elszomorodva nézett a szemembe:

– Jó voltál, – mondta, – játszottam sziveddel,

de megúntalak, menj haza, feledj el! –

– Én nem játszottam, – feleltem – sziveddel,

nem úntalak meg, nem kérem: feledj el,

nem haza, – megyek sötét szakadékba,

leszek gonosz hiénák martaléka. –

– Ne menj te – szólt ő, – sötét szakadékba,

ne légy gonosz hiénák martaléka;

ne szeress: tündér a hűség a nőben:

tündér vagyok én, jobb irtóznod tőlem! –

– Lehetsz akármi, szeretlek, akarlak,

még jobban fájva kereslek, siratlak,

nem hagylak, Urvasi, – mondtam zokogva,

s ő csókkal borult búcsúzni nyakamba:

– Nem gondolok – sírt, – úgy senkire, mint rád,

menekülj, kedves, nőkkel nincs barátság;

neked megmondom, amit tilos tudni:

mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi! –

Hiénák szíve, szívek hiénája, –

ezt mondta és eltünt, mint többi társa,

eltünt s én most is hívom szakadatlan,

jobban siratom, mint eddig sirattam:

– Hiéna szíve, te mondtad, te tündér,

az vagy csakugyan, és bár tovatüntél,

itt vagy, örökre életembe zárva,

hiéna szíve, szívek hiénája!

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem

és szólt az egylábú virág:

– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,

én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:

annyi lába sincs, mint neked,

bordái mégis gyorsabban viszik, mint

az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:

– Óh, szél, – mondta panaszosan –

te játszva átsuhansz az óceánon,

s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,

te szárnyatlan és testtelen! –

– Mint engem a gondolat! – mondta búsan

s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,

de a szív megelőzte, és

én felsírtam, hogy minden elégedetlen

és harc és kétségbeesés; –

és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,

ez az irígység erdeje!

Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és

halj meg és ne törődj vele!

Jang Dsu üzenete

Szomorú minden, szomorú,

szomorú, iszonyú háború,

háború, kár elkezdeni,

nem lehet itt csak veszteni,

te maradsz mindig vesztese,

de ha már itt vagy, vágj bele.

Ha itt vagy, bátran vágj bele,

te vagy a világ közepe,

rabolj, ha bírsz, elbuksz, ha kérsz,

a bárány farkas lesz, ha félsz,

a fenevadak mérlegén

erőd az egyetlen erény.

Jang Dsu mondja ezt, emberek,

Jang Dsu, ki rég por s hamu lett,

de szavában, mely bennem él,

az emberevő föld beszél

s azt mondja: nincs vég semmi más,

csak a halál s a pusztulás.

Az emberevő föld megesz!

Jang Dsu üzeni: élj, siess!

Te vagy a világ közepe,

bestia, bátran vágj bele:

amennyit árthatsz, annyit érsz,

amennyit örülsz, annyit élsz!

Amennyit örülsz – iszonyú!

Kár minden, Jang Dsu por s hamu,

kár szólni, hallgat Jang Dsu rég –

De én hallom üzenetét

s mert szívem csupa rémület,

elmondtam nektek, emberek.

Vang-An-Si

– Hiába! – hallotta ezerszer

Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.

– Nincs remény! – és ijedten nézett

a remete Vang-An-Si-ra.

– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –

dörögte három ezredév

és a Tanácsban csak a szent bölcs,

Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott:

– De! tudd meg! s ne felejtsd soha!

Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,

én és a filozófia;

most tied a trón: megcsináljuk,

mit még senki se mert, akart,

az Isten Országát a földön,

én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! –

könyörgött a rémült Tanács.

– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki

varázstornyod négy ablakát!

– Ne, császár, ne hallgass a népre! –

– Császár, hallgasd meg népedet! –

És szólt Sen-Tszung, az ifju császár:

– Vang-An-Si, én neked hiszek! –

A torony négyfelé kitárult,

a Tanács meghajtá fejét

és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,

hallgatta, miért sír a nép;

a négy ablak négyfele tárult,

és begyüjtötte mind a kínt,

mit fél Ázsia szíve néma

viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről:

– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –

– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –

sírt a milliótorku Dél.

– A bér! a tőke! – zúgta Észak

és Nyugat zúgta: – A papok! –

Sápadtan hallgatta a császár

a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,

amit még nem hallott soha:

hogy a szabadság nem szabadság,

a jog az őserdők joga,

hogy a szegényt a fenevad pénz,

mint tigris a nyulat, eszi,

s a világ csak nézi a gyengét

és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár,

hogy átkozódtak a szivek,

hogy elsírták mind, amit szemébe

nem mondtak volna soha meg;

irtózva hallgatta a néma

mennydörgést, amit a kulik

kétszázmillió szíve vert és

az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!

Nincs remény! – mondta a Tanács.

– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,

akard s itt lesz az új világ!

– Akarom! – szólt és megölelte

szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!

Tanítóm voltál, most is az vagy,

kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett

és dolgozott tíz éven át.

Védte a gyengét, tőrbe csalta

a tigrist és a banditát.

– Pénz, műhely s bolt: az államé mind,

– hirdette, – én kereskedem,

s mit agy és kéz, mit munka termel,

elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,

büszkén, hogy amit most csinál,

ezer év mulva is csak álom

lesz más népek fiainál;

békét hirdetett s ölt nyugodtan,

ha ölnie kellett neki,

angyalok voltak katonái

s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si

és dolgozott mindenkiért,

kétszázmillió szíve volt és

a vén világ arcot cserélt;

látta: roppant számok és tervek

bölcs kényszerben hogy épitik

szerencse, önzés, bűn s örök harc

fölé az ész s rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt

és a Tanácsot. – Kész vagyok,

itt a művem! – s az új világra

kitárta a négy ablakot.

Boldogan hajolt ki a császár,

Vang-An-Si boldogan figyelt:

köröttük a birodalomnak

kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,

de hatni kezdett a varázs,

megszólalt kétszázmillió szív

s a titokból lett vallomás:

– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána

égig csapott a düh s a vád:

– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. –

– Vang-An-Sit, a pokol fiát! –

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –

– A szentet? – Ördög szentje volt!

– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.

– Öld meg: mindenkit kirabolt!

– Öld meg! – az átok, mint a tenger

özönlött a császár felé.

– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si

és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!…

– A tied épúgy becsapott!

– Bankpénz helyett… – De katonákkal

hajtottad be a kamatot!

– Az úri tőke… – Spicliké lett!

– A papok… – Azért nincs eső!

– Munkahadsereg… – Mint a börtön!

– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –

És már megint égig csapott a

vihar, tombolt az új világ:

– Most remény sincs meggazdagodni!

Császár, öld meg a bestiát! –

– Őrültek! – suttogta a császár

s becsukta a négy ablakot,

s elnémult kétszázmillió szív

s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív,

csak kettő beszélt odabent.

– Hiába! – sóhajtott a császár.

– Nincs remény! – sóhajtott a szent.

– Ugy-e, mégis a régi rend jobb?! –

tapsolt a győzelmes Tanács.

És Vang-An-Si befalaztatta

a szent torony négy ablakát.

A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.

– Micsoda erő! élet! – mondtam én,

fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;

neki meg sírásra görbült a szája:

– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog

lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –

– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:

– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,

ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,

hogy tótágast áll benne a világ:

áldást osztott a gyomok mezején,

hirdette, hogy kártékony a tehén

s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben

kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)

– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –

mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,

ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;

s halljátok csak a furcsa folytatást!:

…A tetőből kilépett egy gerenda,

a székből egy láb, a falból a deszka,

elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,

még bírtam volna néhány századot;

a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,

én hős voltam, hát kivágott az ember

s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:

– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért

voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban

elbődült a hús, mint tehén korában:

– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott

a búzaföldre, a szelíd olaj

sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,

hogy ami hasznos, mind magának árt csak,

és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak

s az egész szoba gyalázta magát,

ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!

és boldog a silányság és betegség

és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos

álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,

csak a bolond hortyogott a sarokban…

De én már nem hittem a nyugalomban

s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,

hogy… tán mégis… neki van igaza…

– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –

és tovább horkolt… Aludt az igazság

s én virrasztottam egész éjszaka.

Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya,

kit kőtojásból keltett ki a vén

föld, ég, nap és hold különös szerelme

a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanitotta

s viharként szállni a felhők felett

és megtanult minden emberfölötti

varázst és titkos bölcseségeket,

ki hős vezér és szent remete volt és

szívében mégis fenevad maradt,

és feldúlta a halál városát és

megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is

örökké éljen, s lett mindenható,

kinek rőt fején a villám kicsorbult,

ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte

s leverte az égi seregeket

s a Menny Ura s a Célok és Erények

bénultan nézték, hogyan közeleg, –

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt

és már senki se moccant ellene,

jött Buddha és szelíd virágkezével

intett, hogy a fegyverét tegye le.

– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,

akitől a mindenség reszketett.

Buddha felelt: – A béke és a jóság,

s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:

– Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! –

– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és

mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,

eldicsekedett, hogyan győzte le

a földet, eget, az állatok és fák

szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan

s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.

– Tizennyolcezer mérföldet repűlök

– mondta – ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen

és lehetek millió óriás,

ma már én vagyok a Tökéletesség,

– a Menny Urához fordult – senki más,

– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:

legkülönb vagyok, a Trónt akarom! –

És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl

még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,

túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:

ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,

ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –

gondolta, – ez a Buddha: a keze

alig nagyobb egy lótusz levelénél,

igazán játék végezni vele,

gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott:

– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –

És felemelkedett a levegőbe

s megállt nevetve Buddha tenyerén.

– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott

s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,

és viharzott, mint az ördögmotolla,

úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,

mindig gyorsabban, repült, mint a fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint

az időmegállító gondolat,

repült, könnyű győzelmét végtelennel

tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán

egyszerre csak öt roppant oszlopot

látott, amely minden világok végén

vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,

ahol még nem járt soha senki se,

és lehasalt s fürkészve és vidáman

nézett az érhetetlen semmibe,

aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza

és én leszek a Mindenség Ura,

de hogy itt jártam, nevemet felírom

ide, a világ őrtornyaira, –

és csakugyan felírta a középső

oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,

s mert a szükség rájött, egy másik oszlop

tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,

repült az ürben, mint a néma fény,

repült és forgott, át az ős eónok

s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most

visszafelé a végtelenen át

és megérkezett és hetykén leugrott

Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam

s ott hagytam a látogatás jelét! –

Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,

és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,

te barbár ész- és erő-szörnyeteg,

azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad

harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?

Nézz ide, nézd középső ujjamat:

„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,

s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,

kitől a Legfőbb Trón is reszketett,

látta, hogy minden erőnél erősebb

a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta

s egy hegyet tett rá, kíméletesen:

– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,

s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

„Ez vagy te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi se vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Együtt és külön

Egyenruhában vagyok, egyszerű

egyenruhában, mint a réti fű.

Egyenruhában, mint a búzaszem,

kezdem, folytatom s végzem életem.

Az egyenruhás tömeg alkotott,

mindenkihez nagyon hasonlitok.

De bármennyire anyám a tömeg,

magam örülök, magam szenvedek,

ahogy a harmatot s a nap tüzét

minden szálán külön érzi a rét,

vagy ahogy a kiégett földeken

egyenkint hal meg a sok búzaszem.

A sokféle hazáról

Barázdái úgy kanyarogtak

életem körül távoli

gyűrűkben, mint egy óriás agy

fekete tekervényei;

feketén dolgozott köröttem,

hogy legyen arany és gyümölcs:

egyik hazám fekete volt: a

föld volt ő, a fekete föld.

A másik előttem s mögöttem

eltorlaszolta a halált

és ellenséggel és baráttal

az éltető jelenbe zárt,

megfoghatatlan és fehér volt

és átlátszó, mint az üveg:

második hazám az idő volt

és amit adott, a szerep.

És hazám volt a szó, s hazám volt

a nép, mely magyarul beszél,

a nép, az óriási állat,

mely e fekete földön él;

amit mondtam, a nyelvén mondtam,

erőm az ő ereje lett,

sorsát magamba épitettem,

sorsa magába épitett.

S így, meghalva s újjászületve

gőgön és alázaton át

találtam meg végül az élő,

igazi, állati hazát:

a test az igazi közösség,

az idő piros földje ő,

piros húsunkban él az ország,

piros vérünkben a jövő.

Szánalom

Szántalak, ahogy csak szánni lehet,

szántalak, hős és nyomorék,

ismertem a szegények kínjait,

a betegét, öregekét,

saját sorsom tükre volt a barát,

az volt a névtelen tömeg;

most is szánlak még, Ember, de szivemből

egyre kevesebb jut neked.

Mért csak magunkra, mért csak rád figyeljek?

Csak te mutatod sorsomat?

Szerényebb lettem: nem vagyok különb, mint

a füvek, férgek, bogarak;

megsokasodtak a testvéreim

s részvétem már nem oly kevély:

Ember, mi vagy te a kínhoz, amely

a mindenségbe belefér?

Hiszik és vallják bölcs mestereim,

hogy önzés minden élet és

hiszem és vallom (vallom keserűen),

hogy minden önzés szenvedés;

hiszem és vallom: mint az ember, épúgy

fáj minden, akármit csinál

s a halál még nem az a béke, melyben

az anyag munkája megáll.

Milliárdszor milliárd milliárdok

fájják tele az életet

és egyiknek sem kevesebb a kínja,

mint a tietek, emberek;

az egész élet fáj minden parányban:

az egész élet: ő maga;

volna mit sírni akkor is, ha ember

nem született volna soha.

Milliárdszor milliárd milliárdok

birkóznak örökös csatán

s legalább is istennek kéne lennem,

hogy boldog legyek igazán;

de megmondatott: csak a semmi boldog,

az, aki mindent megtagad:

megmondatott, barátom, hogy az élet

az ördög lázadása csak.

Mit szánjak rajtad, Ember? Magamon mit?

Nem szánhatom a kínodat,

legfeljebb, hogy a kín anyját, az önzést

megölni, mint én, gyönge vagy,

legfeljebb azt, amit mindenben: azt, hogy

vágyad a sírból is kifáj:

azt, hogy a végső kín után is újjá-

teremt hóhérod, a halál.

Csak az imént

Csak az imént, csak az imént még

úgy kellett az öröm, a szépség!

oly mohó voltál! nyugtalan!

A sok is kevés: lázadoztál:

mindent szerettél volna… S most már

az is alig kell, ami van.

Csak az imént… Minthogyha tegnap

lett volna… Óh, egyetlenegy nap

és mennyi minden vele hal!

Ébredését még szinte látom

és már itt az este, barátom:

egy napig voltam fiatal!

Be gyors nap volt! Másnak is ily gyors?

Vagy csak enyém e különös sors?

Öregszem és fáradt vagyok.

Kezd fanyar lenni, ami édes,

az idő szép lassan kivégez

s nemsoká mindent itt hagyok.

És ez a legfurcsább: a semmi,

hogy lehet többé sohse lenni, –

ez a legérthetetlenebb:

végső lakójául agyamnak

a nagy csodálkozás marad csak,

hogy voltam és hogy nem leszek.

Tékozló fiú

Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,

hogy mint a hó, olvad az aranya,

olyan rémülten nézek az időre,

ami elmult s ami most fut tova.

Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti

tisztábban az életet s a halált?

Egy darab idő vagyok, az a tartam,

amelyet a sors a testembe zárt.

Az életem az időm: ez a pénzem,

ez az egyetlen igazi vagyon,

és vagyok, míg tart és én fogyok el,

ha utolsó fillérét kiadom;

mégis szórom, tékozlom szakadatlan

s irtózva látom a vég nyomorát:

minden perccel csak nő a veszteségem

s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább.

Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki

s nézd meg, a végén neked mi marad?

Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból

mennyi az, ami igazán te vagy?

Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod,

gyilkosod vagyok, – mint halottat a

férgek, úgy fúrja és rongálja tested

a futó percek élősdi hada!

S igaza van: kényszereké vagyok,

majdnem úgy, mint cellájáé a rab.

Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát,

hogy pénzre kell váltanom magamat.

Maga a sors is börtön, s benne hány új

börtön van még! hány ostor megaláz!

Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem:

hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás?

Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér,

fogyó életem egyre zsugoribb

s nagyon kell már szeretnem, akinek

önként adok belőle valamit.

Könyv? társaság? Saját munkámra is

alig jut az időmből egy kevés.

Nincs segítség: oly nehéz a robot

és oly könnyű a kétségbeesés!

Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok,

vagy ha nem gondolok rá, egyre megy;

szétmarnak az idő férgei: az

életet csak tékozolni lehet;

tékozló fiú vagyok, mégis az fáj,

ő fáj, aki a kincset bízta rám,

tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem

tékozol el az isten, az apám.

Apa és fiú

Szél, harapd, mard és űzd,

párducként, sárga tűz,

éjszaka, összetörd,

nyílj meg, szirt, víz és föld,

a lába előtt,

kőbaltás gyűlölet,

emeld a fegyvered,

én akarom, magam:

azért, mert a fiam,

büntetem őt.

Ne csak te, gyűlölet, –

te csald meg, szeretet,

hűség és becsület,

induljon veletek

Szent Judás;

nézzétek, tántorog,

most kell a hurkotok:

ki lebír titeket,

isten csak az lehet,

senki más.

Ég és föld, légy tanu,

szent ez a háború,

szent ez a szomorú

próba, az iszonyú

áldozat öröme is:

az apa hírdeti:

vesszenek fiai,

mert csak az igazi,

csak az a vére, ki

győzni tud ellene is.

Szél, harapd, mard és űzd,

párducként, sárga tűz,

éj, törj rá, nyílj meg, föld,

Szent Judás, csókold, öld, –

a fiam ő:

prédátok szabadon,

mégis jön, jön, tudom,

én vagyok ő:

átkait hallom már,

beszakad ajtóm már:

– Itt vagy, így büszke rád

s maga tesz az apád

fejedre koronát,

drága Jövő!

Sors és tömeg

Hódíts! Az egy kevés! Mani-t

megnyúzták és megfeszitették,

mégis csak ördög lett. A szentség

egymaga még nem üdvözít,

se ész, se jóság. Mi a hit,

ha nincs rá megmozdulni hegység?

Tömeget fertőzzön meg eszméd:

a tömeg gyártja a zsenit!

Vagy mondj le róla. S ahogy engem

véd magányom a rengetegben,

légy fa, mely magának virít.

Gyilkosod a tömeg, de rejtek,

jó rejtek is, ha elfelejted,

hogy szánod és hogy undorít.

Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit

ma már tudok,

ha tudtam volna, hogy az élet

milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán

ilyen vigan:

valószínűleg felkötöttem

volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló

más fiai,

azt hittem, lehet a világon

segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak

ér valamit

s az élet, ha sokan akarjuk,

megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,

fiatalon,

de, hálistennek, egyre csökken

az undorom,

egyre jobban bírom az évek

förtelmeit,

és az idő és a közöny már

fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,

egymásután,

s harminchárom évem ma átlát

minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint

az ifjukor

sejteni bírta volna bennem

valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják

a baleket,

s hogy a balek azért balek, mert

mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,

és hogy magát

sugaras hőssé a bitang is

hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész

az ideál,

és hogy nem hozhat egyetértést,

csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,

nem szomorú,

s minden dolgok apja valóban

a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,

az életet,

mint reménytelen lepratábort

vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,

hogy itt mi van,

egész biztosan felkötöttem

volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem:

megmutatott mindent, de lassan,

türelmesen:

különbékét ezért kötöttem

a semmivel,

ezért van, hogy csinálom, amit

csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó

pillanatot,

ezért van, hogy a háborúban

verset irok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni

a gyerekeket.