Betűk és Emberek

I. Itt-ott, régen is, gyerekésszel, klubban, kávéházban, ahol a betű népe összefoly, láttam már, s óh, láttam elégszer azután is, tegnap, tavaly, láttam őket, sebezhetetlen magányban vagy gyülekezetben, láttam a vén és fiatal katonákat, sok elbukottat, születni vágyó embriót, papot, szofistát, házalót, a főcsapatot s az utóhad halottait, a hegyorom hősét és szentet és irígyet: láttam s nézem őket, akiknek neve együtt: Irodalom.   II. Borzalmas nép: bölcsek, bolondok, őrült a legtöbb, mind király vagy legalább is trónra vár s megveti, míg lesi a koncot, degradált nagyurak, zsenik, nincs, kit nem ég kegyelme küldött s bár e kegy már sokból kizüllött, testvérek mind, hisz ismerik, ismerik azt a mérget-átkot, az Én roppant bódulatát, mely úgy üt perceiken át, hogy mindig játszva megtalálod minden ártatlan és szerény szavukban is a meghuzódott és éber önzést, mint a pókot labirintusa közepén.   III. Az új lélek, mikor betéved a szent csarnokba, tiszteleg s csak lassan s fájva látja meg a zsinagógában a céhet, a hős ihletben az ipart, hullákat az elevenekben s legfőkép a buta-kegyetlen piacot s akiket kitart. Jobb volna tudni ami rád vár, naív fiú? Vagy lenni vak? Halálos tudást tartogat talán számodra ez a vásár, hol jó mérték a jóra nincs és szilárdat inga igazgat és sokszor tán ép az a gazdag, akinek egy fillére sincs.   IV. A betű öl, – mondja az Írás. – Körötted ingnak-lengenek az eleven kísértetek és sorsuk különös tanítás. Szól az idő: – Nézd, ezek itt már meghaltak, rég, észrevétlen, mert egy ringyó lakik a pénzben és agyukkal szeretkezik. Óh, szép ez a ringyó, örökszép, csókja és neve van ezer: Hatalom, Divat és Siker és Párt és Parancs és Közönség, és bár fejét ő hajtja meg, dróton rángatja tisztelőit, akinek házába szegődik s akit kalandonkint fizet. Meghalsz, ha elcsábít! Mosoly vagy nyomor győz le? Neki mindegy! Gyűlölete lehúzza inged s kegye még jobban megrabol: kapzsi gyönyöre, hogyha tiszta véred egyszer élvezte már, eredbe mindig visszajár és te, mint titkos morfinista, hogy magad társtalan ne lásd, terjeszteni fogod a mérget és mert teljesedésnek érzed, magasztalod a pusztulást: élsz, magad kísérteteképpen, s szolgálsz egy idegen urat, kinek tapsa el-elmarad és a rendjele néha szégyen.   V. Sok más is jár-kél itt, unottan, s kínja nem az a cicomás festékes kiábrándulás, amely a kulisszák mögött van, nem oly undor, mit a szinész érezhet, orvos a betegtől vagy vén pincér az ételektől: itt magát utálja az ész, gondolat utálja betűjét, lelkét a lélek, szót a szó, álmait az álmodozó, itt szíveket nem hegedű tép, nem játék, hangszer vagy szerep: itt az elhallgatott cigányok vagy a ki sem bérelt zsiványok sírnak, sok szörnyű ismeret, vagy bosszú, mely, hogy jót gyalázzon, rossz-magát is kész szidni már s mindig lefelé licitál egy csömörös végeladáson; s e végső undor, e nagy, ez a bölcs és gonosz elesettség néha már egy kicsit nemesség s érdem is, mert tökéletes.   VI. De nézd meg ezt, itt, – semmi érdem, csak seb és gőg. Egy téveteg hang egykor benne keresett hangszert, hogy fölzengjen kevélyen, lakást egy vak eszme, aki most kénytelen – mint néha hitvány mesterét a különb tanítvány – rossz gazdáját is védeni. Ott ül, groteszk király. A koncert, mely benne játszik, komisz és tűzijátéka röhögés, mégis tragikus e bohóc, mert a gúny nemcsak őt marja, de az angyalt is, ki benne senyved, az ideált, kinek ma szennyek és férgek az eledele. Ünnepelt hős nincs rakva, mint ő, annyi sebbel. – Óh, égi hit, hiúság, tedd jóvá, amit tévedett vele a teremtő!   VII. Csapdákat, csábító varázst, gátat és poklokat az útra maga az eszme és a munka rakott, ő szervez támadást legkedvesebb fiai ellen s pusztulni hagyja, aki fél, s nem hajlik le a bátorért, hogy minden esendő elessen. Eszme, isten, te, Valami, ismerlek-e én is? Enyém vagy? Vagy szó vagy csupán és remény vagy? Van jogom neved vallani? Igazság-e, ha annak érzem, az én harcomat, hitemet? Egyszerre köszönöm neked az erőm s a kételkedésem? Üldöznek, én is üldözök, s most is feszítsd meg!-et kiáltok, pedig sokszor magam se látok különbséget jó s rossz között. Ki vagyok én? És hol vagyok? Jaj, nem érdem, ha nem bukunk el, s nem látjuk, hogy hova jutunk el, s ez így van, mert te akarod, te akarod, te Ismeretlen, s téged szolgál az iszonyú rettegés is, az a gyanú, hogy míg itt harcolok nevedben, egyik bölcs csapdád zajtalan karjaival körémcsukódott s mutatja, másnak, hogy a poklot nem érzi aki benne van.   VIII. Gazdánk, mindenkinél nagyobb vagy és teljességed a titok, körüljárnak a darabok s amíg néznek, földarabolnak. Talán én is csak részeket láttam benned, s a kereséssel, rostálással és elvetéssel még jobban félreértelek. Nem nevezlek már annak-ennek, sokarcú igazság, hiszen értelmed forog szüntelen s mindig van mást mondani nyelved. Csak mi teszünk, szabályaink tesznek téged farizeussá, testvérünkké, jóvá s gonosszá, mert töredék törvénye mind: határt ad a határtalannak és roncsol és elkülönít, de fölötte, ha ész, ha hit, egységes nagy álmok rohannak. Maradj most már nekem csoda. Jobb lesz, ha mint gyermekek élünk s nem kutatunk, nem itélünk s így jutunk el valahova, farkasok és bárányok együtt, mi, törvénytelenek, vakok, akik az elbizakodott iránytűket már nem követjük, hanem az álmot, aki vagy, takarónak húzzuk magunkra, boldogan, hogy végre lehúnyja elfáradt szemeit az agy.   IX. Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem, igazság s félrevezetés: én már elvállaltalak és a rosszat is csak jól cselekszem. Hadd legyek most már remete, hadd járjak utamon magamban s ne keressem még gondolatban sem, hogy valamit érek-e. Uram, ha már az lett a dolgom, mondani, mit rajtam szür át pár esztendeig a világ, mondjam mindig, ahogy ma mondom: mondjam senkinek!… Ingatag, mint a holdkórosé, a lábam… Megyek… Óh, bár csak a halálban tudnám meg zuhanásomat!