Szentjánosbogár

Szentjánosbogár, vándor szikra, te, elhagyva füves éji fészkedet, a porban vergődsz; várj, megmentelek. Mint zöld ékszer, égtél a fekete rét hajában, s most féreg vagy a napban. Mi csalt ki a dél lángjába, az útra? Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva? Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne, ha csak az éjszakát szeretnéd? Mért akarod a fények győzedelmét, mért jöttél ki a napra? Mondd, lehetne, hogy amennyi vagy, azt is megtagadd, s a sok küzködés helyett elfogadd alázattal az éjszakát, a titkot? Értelek, kis fény. Csöndes esti réten sokszor jártam én is, éjszaka, mint te, magamba és a tájba veszve; szinte megszólaltak a csillagok az égen; túlvilág volt rajtam túl minden, és kutatva néztem hátra és előre, mert a csillagot értettem belőle. Az a sok csillag, az a sok arany biztatás fent és lent megmagyarázott egy-egy árva, elszigetelt világot, s bár mondta, hogy ami körötte van, titok, végtelen és vigasztalan: én nem akartam: ne legyen titok: nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog kis fényem hős jövője, égi lángja, különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa, mely tényt mutat és látszatot leleplez s igaz tartalmat ad igaz kerethez, valóságot a kisértetekért: a titok csak agyrém volt, vértelen, amig vártalak, boldog értelem. S feljött a nap. Mint agyat a megértés, derengte át a hajnal az eget; fátylait vetve már a csoda élt és lett valóság, mindig meztelenebb és igazibb és forróbb szerető: ég s föld, az éjt cáfolva, magyarázott s igy épitette ujra a világot. Nem kellett már sejteni, hinni. Most a hegy csak hegy volt és völgy a völgy. A rend kiteregette, szinte föllapozta az élő ábrákkal dús végtelent: rét s gyár! folyó s hid! egymásért! igen! A szem gyönyöre mint boldog tudás zsiborgott kéjes érzékeimen. Részekre bontva pihent most a táj, tárgyak és formák lettek titkai; de uj nevüket megszerezve, már megint ködlött mögöttük valami; az uj tudás mögül kisértetek bujtak elő: a sok éji titok, a túlvilág itt volt, csak ragyogott. Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek táplálék volt e gazdag ragyogás, de lelkem éhe látta: e varázs mámorával agyam csak úgy telik meg, oly játékosan, mint a testtelen szivárvány hamvával a remegő szinekbe hangolt üres levegő. Szivárványos Fény, mit érek veled? Ha vagy, ha nem vagy, majdnem egyre megy. Szemünk benned csak több titokba lát, még vakitóbb csodákba! És akár te vagy az uram, akár a homály, tehetetlen agyam valami hit zsákmánya marad: ott lesz rab, vagy itt. Rabság minden tudása, hite rabság, s ha ronthatatlan dacú falakat minden kételyből körbe maga rak, ez a börtön se biztos, ez a vakság: hogy higyje el, hogy nem hisz semminek? Hibákat látni: eljuthat odáig, – de hogy ellenőrzi saját hibáit? Mint te az éjszakát, szegény bogár, világitom én is világomat; az éj engem nagyobb börtönbe zár s nagyobb lángot öl meg bennem a nap. Köröttem mindig nőnek a csodák; te mégy s nem tudod, hogy vannak hegyek, hisz már a domb is óriás neked. Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár, tévelygő, fájó, fénylő gondolat, ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat. De megmentelek, mintha összeroskadt magányomat vinnéd a föld alá: jobbat nem tudok tenni: eltaposlak. S megyek tovább, vakon, valahová.