Mosztári tücsök

Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak annyi délutánját telezengted, elkísértél most is az utamra, elkísértél messze idegenbe. Sokhazájú boldog nyári lelked becirpelt a csattogó vonatba, zengett tőled az egész Dunántúl, zengett a sziklás éj; s azután is, fent a Karszton, s lent, végig a dalmát szigeteken hű társam maradtál: idegenbeszédű emberek közt jó tolmács volt ismerős beszéded. Aztán jött a tenger, jött a ringó, sirályszavú, kék bizonytalanság, négy napon és három éjen által muzsikás vizekkel laktam együtt, és mégis, amikor újra parti ággyal várt az este: mily öröm volt ablakon át hallani a hangod, mely a biztos földet énekelte! Föld fiai vagyunk mind a ketten. A kanyargó, zord, hegyi vasúton most is itt vagy, holdfényben, Ragúza és Mosztár közt, milliószor egy-egy kis barátom, milliónyi testvér. Beszólsz hozzám a zúgó vonatba: itt hazámat juttatod eszembe, otthon meg, a budai hegyek közt, ezt a földet fogod énekelni.