Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom, árokpart árva éke, talpig fegyverbe öltözöl, pedig lelked csupa béke. Neved gúnyolva mondja: szamár! s gyűlölve mondja: tövis! Pedig te csak élni akarsz, ha hazád   mostoha is. Porban s napban sorvadva virulsz torzonborz vértezetedben; sok kín szerezte neked e jó páncélt a sebek ellen! Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely megbántott – Jaj, ne bánts! (Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,   szegény bogáncs?) Nekem szép vagy, dacos virág, sivatag utak éke; hol az élet mást megöl, te megállsz, talpig fegyverben a béke; és mintha tudnál valamit, barátságtalan, bús virág, amit nem tudnak, csak sasok   és katonák. Mozdulatlan katona vagy: befelé őr, őre magadnak! Őrt állsz és szárnyas gyermekeid a messze jövőbe szaladnak; és állsz még, állsz még akkor is, mikor az ősz maró esőiben megrothad a rét   és jön a hó. Mint múzeumban holt lovagot páncélja idéz kevélyen, szuronyos csontvázad úgy zörög december jég szelében; de mint holt őr, helyeden maradsz egész az új tavaszig, melynek, a nyár halálakor,   üzentél valamit.