A homlokodtól fölfelé

A homlokodtól lefelé ha jött érzékiség akármi, egész testedben mindenütt jó cinkosra tudott találni. Milyen gyöngeség, hogy soha nem volt olyan jó örömöd, mint húsodat felejteni más húsok ajkai között! S nem nézed-e irtózva most, hogy mily hiú és ostoba a kedvek s nedvek részegen üdvözölt paradicsoma, a szép állat, amely nem is szép tán, csak a te pokoli kéjed önzése kényszerít, hogy hízelegj s hazudj neki? Minden ellenség, ami él, és csak mint prédáját szeret; mind csak győzelmének örűl, annak soha, hogy segitett. Sírsz, mert idegen láthatár borúl rád? Csoda kellene? Mindig megbüntet valami, ha rászorulsz valakire. Harminc év van már benned; óh, harminc év, mennyi gyötrelem! Harminc év, mennyi bujdosás! Harminc év, mennyi, mennyi szenny! Bujj el magadba, nyomorult: egy még szent s tiszta, az agyad, melyben a test számára csak undor és megvetés maradt. Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád, a kéz kinyúl, szemed bolond, sajgó velőd csurranni vágy? Ébredj! A piszok csalogat! Vigyázz! Maradj a magadé! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé.