Vigaszok

Ne szégyenkezz, ne sírj; aludj, szegény, megcsúfolt földi jóság; nem csalt meg téged a valóság, csak gyermeklelked érzi úgy. „Aljas volt” – sírod untalan – „és szörnyű, hogy hazudni birt!” Az aljas nem aljas, ha nyilt? Ami van, annak piszka van. Lelkedben, titkon, odabent kezdődhet csak a jó s nemes; az igazság rettenetes: te vagy rendetlen, ő a rend! Számodra nincs itt más vigasz, csak a túlvilág az agyadban: álom, tehát cáfolhatatlan, s szép lehet, hiszen nem igaz. * És hidd meg, az sem boldogabb, akit az álom végtelen ege helyett elégtelen anyagok mámora itat, mert végül semmiért fizet nem egy szakadatlan varázsnak, csak egy vénülő uzsorásnak. Te még lehetsz elégedett, de ki telik a testi mámor teljével is? Pedig a kéj elszáll és hideg tetszhalott marad csak az élő csodából s körötte vágyak s éh kinok ugy sirnak, mint tolongva döglött anyjuk kihült emlőinél a vinnyogó vak kutyakölykök.