A test védekezik

Mit mondanál, zsarnok, ki bennem élsz még, mit mondanál, örök hang, aki kérdez s kutatja, hogy az ember mit miért tesz, mit mondanál, bíró, ha így beszélnék? „Bűnös lehetek, mégis béke kell, mert nem birom már. De békét mi adhat, amig az önvád (szörnyü gép, parancsa: rágni) folyton őrli életem igaz erejét? Ostort a kezébe kik adtak e kutya papnak, hogy a vádjai sose fogynak? Ő tán igaz, jó, tiszta? Nem: mind gonosz, ami árt nekem! Bűn és rabság? De hát a rab a bűnnél néha fontosabb! Bűnös a test? Elhinni bűn! Bűnös, mégis? Mit tudom én! Talán a törvény az, nem én. Ne üldözz, kértem sírva százszor vádoló, vádlott lelkemet, nehéz mérgekkel kábitottam, de csak egy perc volt a szünet és ő tovább tépte sebeimet. Te gyógyitottál, női hús, de a gyönyöröd már gyanús, mert a hús mindig háborús, és éveim már mást akarnak, nyugalmat, igazi nyugalmat. Itélj, vagy ments fel, nyomorult! Mert elfáradtam már nagyon, s mindenki, mint én, gyilkosom, aki les, üldöz s kérdi, hogy rémült idegem mit miért tesz…” Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!