Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit meg ne tetéznék; katona vagyok katonák közt s te vagy a vészfék: megállitasz, fogsz, hogy megint gyerek lehessek; tudom, hogy ma is jó vagyok, mikor szeretlek. Hogy még bírok embert szeretni, magam se értem; szidtam a szerelmet, mikor róla beszéltem, láttam bukásnak, butaságnak, esküszegésnek, üzletnek, bűnnek, állati kényszerüségnek. S habzsoltam kéjeit s ez a förtelmes étel megtöltött annyi csömörrel és annyi szeméttel, hogy sírtam: két szájjal eszi testem az asszony – (s mégis ellenség volt, aki jött, hogy visszatartson.) És most szeretlek, mintha volnék megint huszéves; tested és lelked porcikái: mind kedves-édes; kiábrándultságom megint gyermeki hit lett, mert azzal gyógyitasz, ami megbetegített. Amikor bennem legnagyobb volt már az inség, akkor mutatta meg szived, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy. A küzdés piszkát nem birom s te vagy a béke, háboruimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé vészfék szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek.