Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked? Akárhogy kellesz, a szeretkezés énnekem már nagyon kevés s eddig is csak azért kivántalak, mert olyan más, oly friss és könnyü vagy. Én nehéz vagyok és fáradt nagyon, s gyermekkorom oly sötéten áll éveim mögött, hogy mindenütt a pénzt látom s körötte az örökre elrontott sorsok nyomorát. Terád gondoltam az éjszaka (szebben nem gondolhat asszonyra senki) és a februáréji kék hidegben húszéves rongyos állatok lékelték mellettem az utat. Nyilt a vasfödél; rothadó szagok csaptak ki fehér gőzben gomolyogva az aszfaltból, ahol a nagycsatorna megnyitotta Budapest beleit. Imbolygó árny, lámpással a kezében, szállt le a létrán; és utána néztem s láttam, mi az, ami ott tovazúg, az a földalatti vasút, az az áradás, amely odalenn öklend és habzik, az a szenny, amely lucskos boltívek alatt öblíti belülről az örök palotákat és gyomrokat. Húszéves rongyos állatok végezték lent az alvilágban azt amit persze végezni kell, és én értettem a panaszt, amit ők már nem is gondolnak el, csak gázolnak, térdig-bokáig a belek sarában, kalapálnak, Krisztus gyermekei, s kiabálnak, mint gyermekeik és apáik. Sokáig néztem a megnyilt föld alá s rád gondoltam, szerelmesen, s most azt hiszem, hogy a szerelem nagyon kevés. Vezényszó, szitok, vicc és röhögés kongott fel a fagyott föld alól, – nem hallottad?! Hallhattad volna, mint lélek, ki bennem voltál test szerint: hallhattad volna, úgy éreztelek; s éreztem azt is: ha ezek a borzalmas kezek, mocskosak, durvák, véresek, arcomba csapnak, meg se mozdulok, s oly idegen lettél egyszerre nekem, hogyha akkor velem vagy és ezek a véres és szörnyű kezek terád rohannak s megosztoznak fehér testeden: én nem sajnáltalak volna szegény állatoktól: egy mozdulat s egy rezzenés se pártolt volna hozzád tőlük, és álltam vagy továbbmentem volna, csendben s mit tudom, hány halállal a szivemben. Mit tegyek most, mit mondjak most neked? A szerelem nagyon kevés és hogy ne lássam, ami rossz, te sem lehetnél már ahoz elég erős és aljas feledés.