Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte, nem volt levegő és fölötte kék ég. Hol volt a világ? Mi takarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység? Az élet még nem vált el a haláltól, egymásban pihent a nap és az éjjel; lélegzés nélkül lélegzett magától az Egy, és magányát dobogta széjjel. Fekete volt minden, mint mikor éj van, az idő csak készülő óceán volt; s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban, áttüzesedett s burkából kilángolt. Megszületett a Szerelem, a lélek magva és ura minden ösztönöknek; nemlétig érő gyökerét a létnek ma is a vágyban keresik a bölcsek. És mikor a rend a határt kiszabta, mi volt alul? és mi került fölébe? Itt vak álmok, ott erők forradalma, lent bomlás, fent a formák büszkesége. Megtudtak-e mást is, akik kutatnak? A titkokat bejárni volt-e szent ész? S ha istenek is csak azóta vannak, ki mondhatja meg, mi volt a teremtés? Ő, akitől van, aki a világra őrködve néz, aki a maga őse, Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta: Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?