Ne magamat?

„Ne magadat!… Az Ember sorsa kicsi, ma nagyobb jajra tüzesek a világ sebei, rád is kíváncsi lesz az idő holnap vagy holnapután: mit akarsz most, Egyetlen Ember? Hallgass, magány!” Nem hallgatok! A nagy is csak sok kicsi. Hát nem mibennünk fáj a világ, ha vannak sebei? Már roskadok, s egy terhemet is ki veszi, ki veszi le? Mi közöm az olyan világhoz, amelynek hozzám nincs köze? Mi nékem a világ nélkülem? És ha egy pillanat tud tetszeni még, csók, őszi táj vagy ezüstlábú patak, vagy akármi még, ha akármi e dúlt időben öröm nekünk, egy jajt csittít el a sok közűl becsukódó sebünk. De hol az a csók? az a feledés? szépség, akármi, hol? A pénz, amiért megdolgozunk, bosszút áll, mint a nyomor: szélcsönd, szabadság ingyen a szegénynek sose jár és napról-napra jobb barátom lesz a halál. Láncban, fulladva, romok alatt építem az eget, nő az undor, fogy az erő és fogy a szeretet. Banda a világ, banditák az öklök és az agyak; van, aki bölcs és jót akar, de mit ér, ha vak? Ne magamat? De! Magamat! Mindenki magát! Nem magamért, mindenkiért siratom én a magányt. Magad vagy, Ember, a hadsereged, és a harc rémületes; undorodj s halj meg, tiszta szív, de míg bírsz, védekezz!