Jégesőben

(Igazság, hol a hatalmad?) Botozza a tájat a jégeső. Mit tiszteljek rajtad? Sebeim fájnak: gyűlöllek, Erő! Mint tűz a vizet kénytelen gyűlölni: ha szembekerűl velem a világod: gyűlöllek, ahogy az értelem gyűlöli, érdektelenűl, csak mert van, a butaságot. S még jobban is: én a lélek és az ész fegyvereivel előtted semmi vagyok: gyűlöllek, mint a féreg a talpat, amely rátaposott. Mert rámtapostál, vak erő, hatalom, butaság, tömeg; mint termő tájat a jégeső, botoztad és botozod tovább az életemet. Dühből tiporsz? mulatni? vakon? Ha pusztulok miattad, mindegy nekem. Hol az igazad, Hatalom, s Igazság, hol a hatalmad?: én már nem kérdezem. Én már tudom, pusztulni kell, s mondom mindenkinek: – Rajtad a végveszély, téged már semmisem érdekel s nem fontos senkinek, hogy élj. Talán csak most, talán csak itt, de aki jobb, aki különb, kitaszított fiú; próbál a jámbor egy kicsit, hisz, rajong, elborzad, dühöng, aztán lesz szomorú. Mit, szépség? egek éneke? A dísz, mely kente-fente a felszínt, oda van; haszon a világ lényege és aki gyenge, maga van. Mint én. – Sötét lett. Fáradt vagyok. Mit akartam még mondani? Kár volt ezért is. A féreg hallgatni fog: rálépett valaki. Gyűlölet, hol a hatalmad? Te is elhagysz? Persze. Unottan kopog a jégeső, s végül a csönd marad csak, ahová visszahozhatatlan visz az idő.