Útrakészen

Igy jó, csak tűnjetek, remények, hasznosak a sujtó kezek, rúgj meg, barátom, – hadd legyek minden ütéstől csak keményebb. Tudom már végleg gyöngeségem s köszönök minden árulást, köszöntök minden uj csapást, a mely a kovács sors kezében mégis keményre kalapál. Lassan könnyű lesz a halál. Túlságosan szerettem élni, ezért volt oly nagyon nehéz eleinte a szenvedés, ezért kellett mindig remélni. De már mindent végigbetűztem, mindenkiről tudom, mit ér, uj lelkem készűl most, acél, nagy pőrölyök alatt, a tűzben. Nem kell, hogy magam verjem-üssem, elég kéz kalapálja lelkem: undor s közöny rajta a zár, a csönd hűs tengermélye vár, kiváncsiságomat megöltem s acélkoporsómban kinyúlva süllyedek, páncélos halott, a magányba, hol alhatok, s szememet nem nyitom föl ujra. Örvendj, lelkem, ha bántanak, örvendezz és készűlj az utra.