Tehetetlenűl

Mennyi vágy volt, hit, cél, titok, s mind sorban hogy levetkezik! Minden nő meztelen. Így szebb? így igaz? Kedvtelen nézem az elfogyó napot s ami következik. Elég, hogy a szemeim élnek és néznek messziről, világ. Az ifjuság szép butaság s érése után szívnek-észnek siratja a leleplezésnek nem sejtett bosszuját. Elrontott a kaján varázsló mindent, ami volt s ami lesz. Tudom, mi mi, és hogy a nagy titok örökre az marad. Uj vágy, uj hit, ujszinü zászló? Játék, fölösleges. A tudás unalom: az újat csak a kezdet találja ujnak egy darabig; mindenkiben fölkél a nap, de mindent csak az alkonyat mutat meg egy kicsit. Folytatni? Munka, nők? – No és? Nem több, amit cserébe ad érte az életünk? Megszégyenült és nem marad többé velünk az üdvözítő tévedés! Élni lelkemnek semmi kedve, olyan beteggé gyógyitott már az idő. Sokat gondolok két gyerekre: furcsa, hogy nekik én vagyok a biztonság és a jövő. Ők hessegetik a halált rólam. Majd csak lesz valami. Tehetetlen nyit a virág. Néha megráz a fekete düh. Aztán? Ej! Ki kellene a csillagokat oltani.